Tiszteljétek a közkatonákat!

Posted on Posted in Maholnap

A címmel nem valamiféle hadipropaganda a célom, emlékeztetni szeretnék Petőfi hallhatatlan soraival. Arra, hogy a napi küzdelmeket az életben, de lehet az csata vagy háború is, ők, a közkatonák (de nevezhetjük őket „keményen dolgozó kisembereknek”) vívják meg, és ezért a tiszteletük mindennél fontosabb. Életükben is, de kiváltképp holtukban. Annak a néhánynak még inkább kijár a megkülönböztetett tisztelet és közös figyelem, szerintem, akinek emlékére köztéri szobrot emelünk.

Amiért eszembe jutott Petőfi verse, azt nem egy hétköznapi esemény indította el. Idős barátomhoz mentem egy verőfényes április végi délelőtt, ajándékbort vittem neki, amit ő orvosának szánt, aki lelkiismeretesen és szűnni nem akaró erővel és energiával próbálja meg kigyógyítani a mindenki által rettegett kórból, a rákból. Az ajándék jelkép, hiszen a gyógyító oldal odaadja, amit tud, ajándéktól függetlenül, és ezután is megteszi majd, ami tőle telik és emberileg elvárható. Sőt, messze azon túl. A palacknyi vörösbor-különlegesség ezért nem motiváció, hanem az „azontúliság” elismerése.

Miután elindultam cseppet sem szomorú és a következő kemoterápiás csatákra szinte vidáman készülődő öreg barátomtól, megálltam pár percre a lakásához közeli, II. kerületi Mansfeld Péter parkban. Évek óta nem jártam arra, meg akartam nézni alaposan a parkot is, és megcsodálni azt a panorámát, ahogy Budapest egy része a Dunával – a Margit-hídtól a Lánchídig – szinte a szemlélő lábai elé borul. Aki járt már ott, megerősíthet: a látvány önmagáért beszél. Na meg a park és szobra állapota is.Masnfeld Péter szobor

A kis teret, jaj, hányadszor írom le ezt a kifejezést, amolyan „magyaros módon” tartják rendben. Ahogy azt nálunk megfelelőnek tartják, ahogy azt mi helyénvalónak gondoljuk. Elkészül drága pénzért, hadd csurranjon-cseppenjen belőle a vállalkozóknak, no meg a megbízóknak is (az alkotónak annál kevésbé), megtartják a kötelező hivatalos avatást a kirendelt gyermeksereggel, amit aztán „kommunikálni” lehet a gyűlölt, de mégis csak nélkülözhetetlen sajtóban, majd évekre, évtizedekre elfelejtődik a helyszín és a műemlék. A fenn- és karbantartásról mindig azt gondoljuk, hogy az minden esetben valamiféle állami (önkormányzati, stb.) feladat, miközben az állam (önkormányzat, stb.) pedig semmit sem tesz a megóvás érdekében, csak széttárja karjait és rosszallását fejezi ki a porladó értékek láttán, na meg az általánosan jellemző, számon nem kérhető, magyaros, „Pató Pálos” emberi habitust ostorozza. Így a kör bezárul, nincs felelős, „csak a nagy leverő, oktalan szomorúság!”kozkat2

Szíves-örömest fordítjuk el a fejünket az ilyen problémáktól magánemberként, hiszen piacgazdaság van, mi fizetünk a szolgáltatásokért többek között adóforintok formájában (már ha éppen nem az adófizetést próbáljuk megoldani okosba), tehát elvárjuk, hogy szobraink, műemlékeink, középületeink, köztereink, stb., ne kerüljenek ebek harmincadjára. Nincs vagy alig tapasztalható az egészséges lokálpatriotizmusnak olyan megnyilvánulása, amikor a szűkebb környezet védené a tőle karnyújtásnyira lévő magán és közértékeket, azokra odafigyelne, sőt „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el” karbantartaná, térítés nélkül.

Essék szó most a lényegről, az álló fiúalakos Mansfeld-szoborról. Természetesen nem a 18 évesen kivégzett mártírról akartam írni, vagy az ő megítéléséről. Azt, ismerve ma már a valós történéseket, mindenki döntse el lelkiismerete szerint. Hanem az egyre szemetesebbé váló külső és vastagodó kérgű lelki környezetünkről. Sajnos a fotó gyenge felbontásúra sikerült, ezért az olvasóknak le kell írjam a lényeget. A szoboralak jobb kezén öntapadós címke, rajta szöveg jelzi: „Soha többé MSZP”, míg a bal markába műanyag cukorkás doboz, ez talán a fogyasztói társadalom kiürített töltényhüvelye, lett dugva.

Az elsővel lehet egyetérteni vagy vitatkozni, de az ilyen formában történő véleménynyilvánítás mindenképpen felháborító, hiszen a szobor ártatlan, nem képes bólogatni vagy fejet csóválva tiltakozni. A másik kézben lévő cukorkás csövet nem kicsit a hétköznapjainkban már eluralkodott „nem nevelem, mert akkor megsértem a személyiségi jogait” elv eklatáns példájának látom. meggyőződésem, hogy mindegyik „jelenség” bajt jelez, ami most a szemeink előtt bontakozik ki. Oda nem figyelés, félrenézés, vállvonogatás, elfordulás, nemtörődömség, belenyugvó igénytelenség, kushadás, csendes beletörődés, vagy somolygás és még később cinikus röhögés, hahotázás. Mindezek szimptómái az Összpolgári Igénytelenségi Mozgalomnak, de a nagyobb baj az, hogy – és erre már volt példa nem egy a történelemben – ezek sokkal messzebbre és mélyebbre vezethetnek. Oda, amikor már úgy pörögnek, visznek és ragadnak magukkal a korábban beavatkozásra és figyelemre sem méltatott események, hogy már értelmetlenné válik a „Miért hagytuk, hogy így legyen?”  kérdése. (Nem elismerésre vágyva írom le, csak jelzem, a sajátos matricát leszedtem, a cukorkás flakont szemétbe dobtam. Legalább ennyit….).

adobe

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.