Rövid(ke) értekezés arról, miért is szeretjük Szemes Jóska borait

Posted on Posted in Nemlőre

Mert jók. Így, egyszerűen és röviden.
A cikk itt akár véget is érhetne, – sokakkal tennék jót és magamat is kímélném – mert a lényegre törő szűkszavúság mindig helyénvalóbb, mint a szószátyár bőbeszédűség. De részint a magamon érzett szúrósan szigorú szerkesztői tekintet miatt nem teszem ezt, részint meg azért, mert a két felidézett fogalommal kapcsolatban azonnal eszembe is jutott egy találó mondás és egy fanyar mosolyt előcsaló adoma.
szemes_del_2009_n1
A mondást, ami a szűkszavúság dicsérete, sokaknak tulajdonítják: „Aki huszonnyolc szóban mondja el azt, amit tíz szóban is megtehetne, az egyéb aljasságokra is képes.” A vélt szerzők között felmerül Carducci, Márai és Moldova neve is, és még másoké.
A fenti axiómát szem előtt tartva szeretném éltetni Szemes Jóskát és írni borairól. Kezdem a legnehezebben megválaszolható kérdéssel. Milyenek is a jó borok, általában véve? A válasz egyszerű és rövid: amikben benne van a borász egyénisége: a szíve, a lelke és persze az esze. És milyen a Szemes Jóska-féle bor? Mint ő maga: tiszta, egyenes, őszinte, csipetnyi pajkossággal, huncut mosollyal fűszerezve. Fontos ezt tudni mielőtt borait kóstoljuk, mert ahhoz tényleg rövid az életünk, hogy rossz borokat igyunk. Különösen igaz ez karácsony táján és az év végi ünnepek alatt, amikor olyan csodálatosan lelassul az életünk, amikor végre annyi mindenre jut idő, amikor értelmét veszti a gyomorbajosan túlspilázott (copyright by Monthy Python) pörgés, rohanás, a pitiáner kapzsiság, az irigység, a gyűlölködés. Ködbe vész néhány napra „mind a rúgás, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet”.
Barátkozásunkat kézfogással kezdtük, könnyű, üde és gyümölcsös 2015-ös Szemes rozéval indítottunk, ami – hál’ istennek! – nem a „büfiztetős, tutti-frutti” stílusú. Ez a bor szép bemutatkozás, egy nyílt és egyenes ember első kézszorítása. Majd ugyanabból az évjáratból töltöttek nekünk Portugiesert, sallangmentesen elegáns, nincs rajta fölösleges cicoma. Csuda szerencsés népek vagyunk mi, hiszen Villányban, az utóbbi években ebből a hétköznapokra szánt borból, a termékpiramis alján robotoló kékoportóból ízlelőbimbóinkat cirógató, hosszan bevésődő borokat készítenek kedvenc bortermelőink.
A borszerető embert le- és meggyőző derékhad pedig a 2012-es Kékfrankos formájában érkezett. Kimérten, komótosan ittuk, ahogy kell, mert ez nem tűzijáték, nem sziporkafelhő, csak egy jó bor hiábavaló szépelgések nélkül.
Mindezek után, pihenésképpen, „a francia földre tartottunk”, és mintegy főhajtásként Jóska 2013-as Pinot Noir-ját kóstoltuk. De már itt hunyoríthattunk is egyet, elismerően. Mert ez a mi borunk nem egy szilfid, éteri könnyedségű burgundiai vörös, hanem – nem alábecsülve a franciás stílus létjogosultságát, „tán csodállak, ámde nem szeretlek” – egy döngőbb léptű villányi legény.
Továbbhaladva ezen az ösvényen a következő a 2013-as Cabernet Franc volt. Jóakaratú, míves iparosmunka, egyedi villányi ízjegyekkel. Kellhet-e ennél több annak, aki a testét és a lelkét szeretné kényeztetni, és nem az agyát bódítani cikornyás borleírásokkal?
Igen. Szemes Jóska 2013-as Dél Cuvée-je, amiben ötvöződik minden. Semmi zavarba ejtő rafináltság, nulla hókuszpókusz, csak tiszta bor, a legőszintébb szándékkal készítve.
Lehet ezt tetézni? Hogyne, hiszen ezután érkezett a non plus ultra. De nem sütemény, hanem néhány korty alakjában a 2006-os Cabernet Sauvignonból. Itt már – az eltelt évek okán – a rafinéria szerephez jut, mert a felbontás után szellőzni kell hagyni jó 2 óráig, de még jobb, ha ennyi időre a dekantálóba töltjük. (Ez sajnos, a mi vacsoránk alkalmával elmaradt!) De sebaj! Tant pis!, ahogy a franciák mondják. Hiszen nem a tökéletest kerestük, hanem a jót, aminek jellemzésére viszont van tökéletes idézet: „Hogy a csak-jó, se hal, se hús? Én nem vagyok manicheus. Az örök üdvösséget én nem únnám.”

Végezetül, ha már a szűkszavúság fontosságáról írtam önmagamat megcáfolva nem kevéssé bőbeszédűen, szerepeljen itt annak apoteózisa az ígért adomában:

„Idős székely házaspárpár ül egy zimankós téli estén a kemence mellett.
Az asszony megfogja embere kezét, és fájdalmasan felsóhajt:
– Szeretsz? Sohase mondod!
Mire az öregember rámordul:
– Eccer mondtam már! Ha változás lesz, szólok.”

Ha mindezt tekintem, máris túl sokat írtam Szemes Jóskáról és borairól. De dicsérni nem bűn, így a szószátyárságom is bocsánatot nyerhet, és penitenciaként talán kortyolhatom csendesen borocskáit.

AB

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük