Pünkösdi Bortúrám Szekszárdon II.

Posted on Posted in Egyéb kategória

Azok meggyőzésére írom le kitérőként az alábbi rövid történetet, akik a has- és borpártiságot valamiféle alpári, érzéki örömnek tartják pusztán, és eléggé el nem ítélhető módon „felülemelkednek” azon a már-már éteri magasságokba emelő boldogságon, amit a borkóstolás és a borokkal harmonizáló borkorcsolyák fogyasztása jelent.

1995 elején, amikor egy vállalat marketing igazgatójaként kezdtem dolgozni, első dolgunk az alapos felkészülés volt, 1 hetes tréning, a vállalat történetéből, elért értékeiből, felhalmozott tudásából. Olasz, német és osztrák oktatóink rengeteg hasznos információja körül a legmegdöbbentőbb a következő volt, jóllehet az adatokat nyugat-európai kutatásokból idézték: amíg egy benzinkút felkeresésére autóval átlagosan 1,5 km-t szántak a megkérdezett alanyok, addig egy étteremért hajlandók voltak átlagban 14 km-t is megtenni. A 10-szeres különbség meggyőzően érvel amellett, hogy meg kell adni a testnek, ami jár.

p2_kl.jpgA sort mivel, ha nem egy Viognier-val kezdtük, ami bevallottan kísérletként indult Szekszárdon a pincészetnél. Részben a tudás, részben a változó évjáratok öröme-nyűge csiszolják, javítják. Friss, üde, ropogós bor, erre szoktam mondani, eddig, és ne tovább. De hát sajnos ez a kötelező sor eleje. Jött a Mammaróza és a Fuxli, amelyekhez csodálatos, kétféle változatban „hangszerelt” kenyérlángost sütöttek a présház konyhájában serénykedő hölgyek.

Miután többedmagammal jó néhány szeletet magunkba tömtünk, csendes szuszogással szemléltük a gyönyörű tájat és az egymás után érkező, akkor még kissé bátortalan vendégeket. A házigazda és felesége mindenhol próbál jelen lenni, hogy vendégeiket biztassák, na meg az újabb borokról néhány szót mondjanak. Sosem kedveltem a tételes borleírást és különösképpen a savgerincre, tanninokra, stb. kitérő elemzést, ezért most is inkább csak a kedvemre való általános hangulat és a borok kóstolását követő benyomásaim szeretném érzékeltetni. Mert a borok sora (a művészet) hosszú, az élet pedig rövid.

Nehéz is lenne a Kékfrankos, Merlot, Syrah, Kadarka, Birtokbor, Franciscus és Barbár sorából kiemelni a legjobbat. Mert persze van sorrend, ha úgy akarnánk, de a legfontosabb, hogy valamennyi a maga nemében és kategóriájában mérték és élményadó. Ami pedig mögöttük van, vagyis a lényeg: a Heimann Pince izgalmas, látványosan fejlődő pincészet, markánsan egyedi íz- és illatvilágú borokkal, ahol szinte tapintható a több évszázados hagyományok megbecsülése és tisztelete, ugyanakkor ez nem a megrögzöttséget jelenti, hanem egy hátteret, amire támaszkodva folyamatosan megújul. Fontos, reméljük, tartós irány, hogy a pincészet élére állt, sőt kezdeményezője lett a szekszárdiak összefogásának. Vagyis nemcsak jó termékeket készít, de kezd „marketingül” is tudni. És körülnézve a honi boros állapotokon, ez komoly fegyvertény.

Hova máshova botorkálhat az ember az Iván-völgyi tetőről, hanem Vida Péter familiáris („pater familiaris”) pincéjébe. Arról már sokszor írtam, mennyire jó helyre került az „Év bortermelője” elismerés 2011. végén, most arról szeretnék számot adni, hogy a pincészet dűlőszelektált borai és La Vida sorozata miképpen járult hozzá ahhoz, hogy egy hosszú évek óta ismert, de kellően el nem ismert borász feljusson a csúcsra. Vida Péter az az ember, aki megfontoltan, módszeresen és alulról építkezik, teremt. Gyönyörűen beszél szőlőről, borról, családról, munkáról és jövőről, de sohasem használ nagy szavakat. Észhez térítő, mértékadó jelenség szánalmasan túlpörgő világunkban.

p2_bp.jpgNem kommunikál emberi mivoltából kikelve, hanem elmondja, amit gondol, nem ripacsként szerepelget, hanem jelen van, nem projekteket valósít meg fontoskodva és önnön fontosságát sulykolva, hanem elvégzi a soron lévő, előtte álló feladatokat. „Mecsoda kölönbség!” – pestiesen szólva. Személyisége megkerülhetetlen a mai magyar borászszakmában, és ez jelenik meg, fejeződik ki boraiban. Amikor beszélünk vele, vagy amikor isszuk borait egyszerűen csak annyit állapítunk meg: „De jó, hogy vannak”.

Az ismerkedési sort, kissé már nehezebben forgó nyelvvel (bár szerencsére nem nekünk kell ilyenkor beszélni), lassuló testtel, megértő lélekkel és gondolatokkal, itt-ott azonban keservesen sajgó lábakkal Takleréknál folytattuk. Gyógyírért jöttünk ide, mi másért. És szerencsére abban itt nincs hiány. Nem a Takler borokból írták, plagizálok, de nagyon helyénvaló:

„Elmondhatnám nagy boldogan,

Hogy mennyi bajra ír,

A test, a lélek tőle friss,

Nem rémít úgy a sír,”

A kóstolóterem ablakán kitekintve a távolban Gemenc még üde zöldje nyugtatja a szemet, a lemenő nap késői, betévedő arany sugarai simogatnak, és egy 2009-es Takler Cabernet Franc lágy, selymes kortya haladnak a legjobb, egyedül üdvözítő úton lefelé, jókorákat harapdálva közben egy kisebb cipónyi méretű házi sütésű pogácsából. Van ennél szebb dolog a világon? Hát……bizony van! Amikor folytatjuk egy 2007-es Kékfrankos válogatással, majd a Bartina Cuvée-vel ugyanabból az évjáratból. A kapcsolatoknak köszönhetően rövidesen az impozáns pincében találjuk magunkat, ahol megannyi csoda vár ránk, és a borok között, előtt már csak egy-egy mondatot érdemes idézni a legnagyobbaktól. „Adveniat Regnum tuum. De zárjuk méltóképpen a pünkösdi túrát, egy újabb klasszikussal: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.”

AB

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük