Vereczkey Szilvia, a textil művésze
Mesés alkotói folyamat, ahogy a magukban is különleges alapanyagokból újabb egyedi, egyszeri csodák születnek. Ennek a csodának a mestere Vereczkey Szilvia textilművész. Keze alatt a vékony, áttetsző selymekből és egyéb anyagokból vágott, hasított csíkokból, apró darabokból gondosan összevarrva, vagy ráncolással, gyűréssel, csavarással gazdagított felületekből kendők, sálak stólák, esetenként nagyméretű enteriőrkárpitok születnek...
Beszélgetésünk során egy találós kérdés jutott eszembe: „Mi az, ki az? Sző, fon, nem takács.” Hiszen ahogy a természetben szövi légies, egyedi, különleges hálóját a pók, ahhoz hasonlatosan kerülnek ki a varrógép alól a művésznő hétköznapokra szánt, de korántsem hétköznapi textíliái.
1983-ban végzett nyomott textil szakon az Iparművészeti – akkor még – Főiskolán, és arra készült, hogy ipari tervezőként majd háztartási és lakástextíliák alapanyagait tervezi majd.

Még a tanulóévek alatt megszületett az első, majd diploma után a második gyermek is, és mire befejeződött a bölcsis korszak, addigra szépen lassan eltűntek a hazai alapanyaggyárak. Így világossá vált, hogy saját maga kénytelen kitaposni a boldogulás útját. Hosszú út vezetett odáig, míg Vereczkey Szilvia kialakította saját stílusát, profilját. A kísérletezés enteriőrtextíliákkal kezdődött. Megszülettek a kiállításokra, biennálékra, pályázatokra készülő, nagyméretű tértextíliák.
2001-ben, a Körmendi Galériában kiállított
kompozícióit a következőképpen értékelték: „... Ami azonban erőteljesen mássá
teszi, az a formavilág. Egyrészről szívesen használ mértani formákat, melyek
kicsit darabosabbá teszik az egészében is szabályos formává összeálló műveket:
a formák vonzásai mint feladat ösztönzik láthatóan a művészt, amikor időben nem
is egyező, de hasonló alakú textíliákat társít – utólag is – egymáshoz.
Annyira mértani ez a rendszer – ha úgy tetszik, van egy szárazabb, akár matematikailag vagy színrendszerben algebrailag megfogalmazható algoritmusa –, hogy öntörvényűen egyik darab megfogalmazza, követeli a másik hozzáillesztését. Ugyanakkor megjelenik valamiféle formakultúra, melynek szimbólumrendszere félreérthetetlen, és túl a címeken a nézőt asszociációkra sarkallja. Ezek a szimbólumok európaiak, anyagában rendkívüli nemességre törekvők, hogy szinte a térben elhelyezve textilszoborként definiálnám a legszívesebben. Megjelenik bennük az ember, belesimul láthatóan vagy láthatatlanul. Jelen van időben elnyúlóan mindaddig, amíg a tartalom van, kihez szóljon, van, aki a forrásból meríteni tud, meríteni mer.”
Ezek
mellett a nagyméretű alkalmi csodák mellett kellett megtalálni azt a – műterem
hiányában otthon is elkészíthető – „termékkört”, amely különlegességében is piacképes,
eladható. Így jutott el az öltözködés fontos kiegészítőihez. A kendők, sálak
stólák, sapkák és egyéb apró tárgyak a nagy léptékű tértextilek miniben való
újragondolásai. Szilvia fejében, majd keze alatt a színes hernyóselymekből,
egyéb természetes és szintetikus anyagokból, miután „szétszedte” őket, új
alapanyagok születnek, és a különleges felületű struktúrák testet öltenek az
öltözködési kiegészítőkben. Ezek a varrott textíliák – ahogy a művésznő nevezi
termékeit – kimeríthetetlen színvilágban és állandóan megújuló anyagminőségben
készülnek, a gondolattól a késztermékig sok-sok munkaórát igényelve.
Vereczkey Szilvia életében a saját út keresése és kialakítása mellett legalább akkora súllyal szerepel a tanítás. Néhány éve a „kisképzőben” tanít, és – ahogy ő mondja – nagyon sokat tanul a gyerekektől, szemléletben, gondolkodásban egyaránt. Miközben megismerteti a fiatalokat a szakma titkaival, szépségeivel és nehézségeivel, bízik abban, hogy a tehetségek a jövőben könnyebben gyakorolhatják majd ezt a csodás, kreatív szakmát.
(Szolcsánszky Szilvia)