Oroszországból érkezett nemrég a megjegyzés: őket nem igazán zavarja, ha miattuk tovább nő a globális felmelegedés. Sőt, még jobb, mert legalább nem lesz annyira elviselhetetlenül hideg telente. Köszönjük meg nekik. Nehezen értelmezhető játék az, amit a világpolitika néhány fontosabb szereplője űz a klímapolitikában. Kicsit kínosabbá teszi a helyzetet, hogy jobban belegondolva, az Európán kívüli összes jelentős állam ugyanezt csinálja: változtassanak mások, akkor nekik nem fog kelleni.
Elég, ha annyit mondunk: Oroszország, Kína, Egyesült Államok. Negyediknek vegyük hozzájuk még az EU-t, ami szintén nem tökéletes, de legalább néha próbálkozik. És megkaptuk a lehető legrosszabb alapfelállást. Van négy állam (vagy olyasmi szövetség), ami tehetne azért, hogy éljenek emberek ezen a bolygón még néhány száz év múlva is. Ebből a négyből három teljesen nyilvánvalóan a másik háromra vár, hogy azok csináljanak valamit, a negyedikben meg lassú és vontatott a döntéshozatal, és még önmagával sem képes mindig megegyezni.
Az
adott állam szempontjából természetesen teljesen érthető minden. Ezeket az
országokat is emberek vezetik, akiknek céljuk a hatalomban maradni. Ahhoz pedig
vagy ígérgetni kell, mint a demokratikus Egyesült Államokban, és lehetőleg
minél populistábban teljesíteni; vagy fenntartani a látszatot, hogy minden
remek, hogy a népnek eszébe se juthasson más, ahogy a diktatórikus Kínában;
vagy egyszerre mind a kettőből egy kicsit, mint a demokrácia és a diktatúra
közt valóban félúton lévő Oroszországban.
Leginkább abba rossz belegondolni, hogy az államforma, a szabadság mértéke és a klímapolitikában mutatott minimális normalitás közt tényleg a legkisebb összefüggés sincs. Ha arról van szó, hogy kicsi áldozatot kéne hozni a Föld, de legalábbis az emberi faj fennmaradásáért, a szabadság őshazája és napjaink legsötétebb diktatúrája pontosan ugyanúgy fúj visszavonulót, legfeljebb az amerikaiak igyekeznek magyarázkodni. És ott tüntethetnek klímavédelemért, csak nem érdekel senkit.
A játékelmélet erről úgy ír, mint a közlegelők tragédiája és a potyautas-probléma egyszeri megjelenéséről – a példa lényege könnyedén érthető. Előbbit úgy szokás elmagyarázni, hogy van egy legelő, amin elfér tíz tehén szépen kényelmesen, de a tizenegyedik gazdája úgy dönt, hogy még a sajátját is felhajtja rá. Teheti, csak egy kicsit jut kevesebb fű mindegyik állatnak, a sajátja pedig többet kap, mint ha nem lenne semmi. Bajok csak akkor lesznek, amikor mindenki így gondolkozik, akkor pusztul minden és mindenki. A potyautas-probléma pedig már a magyar közéletből is ismerős: mit kezdhetünk azokkal, akik csak benne akarnak lenni a jóban, fizetni érte nem; különösen akkor, ha minden szereplő erre játszik?
Európa pedig próbálkozik, de csak vontatottan, és ami ennél is nagyobb baj, egyedül. A legjobb megoldás minden bizonnyal az lenne, ha lezárnánk a légterünket, de ennek a technikájára még pár száz évig nem fognak rájönni, akkor meg már úgyis mindegy lesz. Előbb vagy utóbb úgyis mindenki kénytelen lesz a tárgyalásos, kompromisszumos utat követni, és valamennyire visszafogni magát. Az igazán nagy kérdés úgyis csak az lesz, milyen pofont kell kapniuk ahhoz, hogy végre nekilássanak változtatni.
Iván