Feltehetőleg nem létezett. A legvalószínűbb, hogy az évszázadokon át formálódó legendák, az irodalmilag igényesen kidolgozott balladák vagy tucatnyi „igazság bajnokából” gyúrta össze alakját az angolszász népi fantázia. S így született meg a törvényen kívüli íjász, aki kompániájával lecsap az adószedés címén Nottingham és környéke népét leraboló királyi csapatokra, visszaszerzi és visszaosztja a javakat jogos tulajdonosaiknak.

A film megtekintése előtt azon gondolkoztam, vajon meglep-e minket valami ínyencséggel Ridley Scott rendező, ahogy tette azt régebbi filmjeiben? Például A nyolcadik utas a halálban, amiben addig még nem látott borzalmakkal sokkolta a közönséget, vagy a Hannibalban, amikor is zseniálisan újragondolta a szépség és a szörnyeteg horrorisztikus mítoszát. Az utóbbi időkben készült mozijaiban már nincs annyi meglepetés. A Gladiátor, az Amerikai gengszter, a Hazugságok hálója „csak” nagyon szórakoztató, az igényes kommersz és a művészet határán egyensúlyozó darab volt.

Nos, Scott újra meglepett minket. Azzal, hogy nem a jól ismert Robin Hood-sztorit dolgozta fel huszonötödször, hanem egy előzmény- vagy – ha úgy tetszik – eredettörténetet mesél el. Hogyan jut el Oroszlánszívű Richárd katonája, az íjászat kiváló mestere, Robin Longstride a szentföldi keresztes hadjáratból a franciákkal vívott csatán át újra szülőföldjére, ahol a már jól ismert sherwoodi hősködések előtt, bizony, számos tennivalója akad.    

A sok nyomort látott és háborúkban megfáradt Robin Notthinghambe érve mindenekelőtt a családfőjét elvesztett, bajba jutott nemesi Loxley család segítségére siet: az özvegy férjének álcázva magát jelenik meg a közéletben. (Robin, persze, úriember, Marion Loxley hálószobájában egyelőre még nem tűnik fel.) Mire kettőt pislant, már a szervezkedő angol köznemesekkel sustorog, akik az új király, a hatalmától ittas, tökfej János elleni lázadásra készülnek. És közben Angliát a honi intrikusok és a francia invázió fenyegeti…

Ridley Scott mozija a Gladiátor közeli rokona. Erőszakos, tempós, kosztümös kalandfilm, ami cseppet elgondolkodtatva szórakoztat. Russell Crowe otthonosan mozog vértezetében és férfiasan tökéletes, a csatajelenetek és a korabeli, 13. századi miliő pedig a „speciális effektusok” alosztály kiváló munkáját dicsérik. Ám a film legjobb pillanatait Cate Blanchettnek köszönhetjük.

Marion Loxley figurája nem a korábbi feldolgozásokban megismert gyenge, törékeny kisasszony, hanem egy kurázsival teli, nemes jellemű és harcra is kész nő. Aki azért intim pillanatokban ellágyulni sem szégyell. Blanchett magától értetődő természetességgel játszik, és egyszerű színészi eszközökkel imádni való csajt alakít. Nem csoda, hogy az íjászat egy másik kiváló mestere, bizonyos Ámor nyila pontosan célba talál. Hogy hová? Természetesen Robin Hood szíve közepébe.    

Kabai József

1 hozzászólás

1. idézem 2010.05.30. 06:35
   • gy
   Egyik kedvenc rendezőm Ridley Scott, szerintem Robin Hood is jó film, bár a Tiara Magazinon kívül kevés jó kritika jelent meg róla! Ja, és még olyan filmeket is jegyez, mint Thelma és Louis, Mennyei királyság, és sajnos a G.I. Jane...