Szeretem a sportot, ennél fogva szeretem az olimpiát. Így nőttem fel, ezt láttam otthon gyerekkoromban. Azóta hiszem, hogy az olimpia a sport legszebb, legmagasztosabb ünnepe. Amolyan non plus ultra. Világszerte…

Várom, hogy elkezdődjön, és sajnálom, hogy véget ér. Minden pillanata megérint. Amilyen sokszínű, oly sok érzelmet vált ki belőlem. Drukkolok, izgulok, örülök, bánkódom. Lelkes vagyok. Abból a fajtából való, aki képes hajnalok hajnalán felkelni egy kétperces úszódöntőért.
Néha magamon is csodálkozom. De a szemben lévő házból megerősítést kapok. Rögtönzött s tudományos igényességűnek egyáltalán nem nevezhető szociológiai felmérésem – egyszerű kitekintés az ablakon – eredménye: négy lakásban ég a villany. Kevesen vannak ébren, mégsem vagyok egyedül. Örülök, úgy érzem, szövetségesekre leltem.
Indul a nap. Előbb, mint hogy felkelt volna a nap. Kezdődnek a küzdelmek. Vízen, földön, levegőben. Ahány sportág – fizikai valójában –, annyiféle megmérettetés. De lényegét tekintve mégis mindegyik egyforma. A közös cél a győzelem. S csak első látásra tűnik úgy, hogy az a nyertes, aki legyőzi a többieket. Önmagát kell legyőznie annak, aki akarja a diadalt.
Az emberi teljesítőképesség felső határán – fiziológiai okokból – egységes a mezőny. Azokat a sportolókat, akik a legjobbak közül feljutnak a csúcsra, emberi tulajdonságaik teszik erre alkalmassá. A centimétereken, századmásodperceken, egy gólon, egy tuson múló győzelmeket nem a fizikai képességek, hanem a versenyzők pillanatnyi mentális és pszichés állapota dönti el. Ettől olyan szép, izgalmas és sokszor drámai a versengés.
Fejet hajtok a sportolók teljesítménye előtt. Csodálom az akaraterejüket. Ámulatba ejt tűrőképességük, elszántságuk. Végtelenül tisztelem a vert helyzetben is végsőkig küzdőket. Ők a kedvencek. Tartásuk van, példaértékűek.
Meghatnak a könnyek, akár örömből, akár bánatból erednek. Elgondolkodtatnak a felszín alatt megbúvó emberi sorsok. Mi az ára annak, hogy belőlük lesznek-e „halhatatlanok”?

Én mindenesetre drukkolok. S egyfolytában arra gondolok: „Isten, áldd meg a magyart!”
Azokat is, akiknek most nem sikerült. Akik tiszteletére most nem szólt a Himnusz. Hiszen ők is a legnagyobbak közé tartoznak. Eljutottak oda, ahová sokaknak soha nem adatik meg. Olimpián voltak.
Naiv vagyok? Meglehet. Hinni szeretném – ahogy gyerekkoromban tettem –, hogy ez a szent ünnep tiszta és valódi.
Nem akarom tudomásul venni, hogy a politika jelen van a sportban. Nem látom szívesen, hogy tüntetők zavarják meg az olimpiai láng útját. Fanyalgok, amikor kiderül, hogy a csillogó-villogó megnyitó esetenként egy hamis műalkotás. Felbosszant, ha egy sikeresnek tűnő eredmény a jól funkcionáló sportdiplomáciának köszönhető. Elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy az ünnepelt sztárok emberfeletti teljesítménye titkos laboratóriumokban folyó biokémiai manipulációk eredménye. Elítélem a bírói részrehajlást, csakúgy, mint az éremdobálást és a sportszerűtlen magatartást. Megkérdőjelezem a videobíró szükségességét, ha a bíró nem képes felülemelkedni saját büszkeségén, és a felvételen látottak ellenére sem változtatja meg hibás döntését. Sajnálom azt a kínai tornászt, olimpiai bajnokot (és a szüleit is), akinek a családja nem lehetett ott a legfontosabb pillanatban a tornacsarnokban, mert nem volt jegyük. Hihetetlen.

Elképesztő a birkózás új szabálya, az a zsákbamacskához hasonlító golyóhúzás. Aggasztónak tartom azt a kvalifikációs rendszert, amely nem teszi lehetővé, hogy éremesélyes sportolónk (Berki Krisztián, torna) kijusson az olimpiára. Fáj a szívem elvérzett vívóinkért. Érthetetlen számomra, hogy most derül ki, baj van a hazai vívósportban. Akik eddig is tudták, idáig miért hallgattak?
Megdöbbent, nem akarok hinni a fülemnek: két sikeres birkózónk (ezüstérem, 5. hely) edzője itthon, a tévé előtt nézi tanítványai szereplését. Neki nem volt már hely a repülőn! Lehet, hogy őt nálam is jobban dühíti és idegesíti – de azért kedvünket nem szegi – dilettáns kommentátoraink ténykedése.

Azt gondolom, a felelősöknek, a sportvezetőknek lesz mit itthon átgondolniuk, és nemcsak a vívók háza táján.
A közös cél érdekében, hogy sikeres sportolóink – akikre egyébként szeretünk büszkék lenni – Londonban odaérjenek a dobogóra „jókedvvel, bőséggel”.
Mert a lelátókon biztos, hogy ott lesznek, várják őket és hallatják hangjukat azok a csodálatos magyar szurkolók.
(Pataky Orsolya; a képek illusztrációk)