A napokban halt meg 108 éves korában egy orosz karikaturista, Borisz Jefimov. Látta Lenint, barátkozott Trockijjal, de legfőbb megrendelője, Sztálin „kedvéért” kigúnyolt mindenkit, akit ellenséggé nyilvánítottak. Rajzolt a Roszta-faliújságokra, a Krokogyilba, a Pravdába és az Izvesztijába. Trockijról így emlékezik: Találkoztunk aznap, amikor elhagyta a Szovjetuniót. Búcsúzóul a pályaudvaron Lev Davidovics nekem adta a kabátját. – Az 1940-ben Sztálin által Mexikóban meggyilkoltatott forradalmárt Jefimov ezután már csak saját rajzain látta viszont. – Az egyik legfájóbb emlékem, hogy karikatúrákat kellett róla készítenem. – Az ideológiai csata azonban folyt, és Sztálinnak a trockizmus elleni harchoz szüksége volt „áldozatának eljelentéktelenítésére”. Jefimov szerint ez a karikaturista feladata. Nyilvánosan nevetségessé kell tenni az ellenséget. – mondta. (Népszabadság, 2005. július 26.). A hosszú élet titka? – Lehet, hogy ezzel az elvvel túl lehetett élni Sztálint, sőt a Szovjetuniót is, de szerintem ez szereptévesztés: ez nem a karikaturista, hanem a propagandista feladata. Ha a karikaturista feladatot kap, máris megszűnt szabadnak lenni, s ezzel búcsút inthet a Karinthy által megfogalmazott valódi humornak. Kezdheti gyártani álhumoros rajzait. Ezek pedig vagy a hatalom csahos harcosai lesznek, vagy – mint napjainkban – ordas eszmék, rasszista, kirekesztő tanok illusztrációi.

Ítélkezhetünk-e ilyen szigorúan? – Nem tudhatjuk, milyen más választása lehetett Jefimovnak. Bátyját 1940-ben kivégezték, ekkor egy időre őt is elhallgattatták. Családja volt, sokat kockáztatott volna, ha nem teszi… Nyugodjék békében!

Mit gondol egy mai karikaturista a politikai karikatúrákról?

A Figyelő (2007. szeptember 27.) a Kádár-korszaknak a bennünk, zsigereinkben élő szellemiségéről írt tanulmányát az egykori Ludas Matyi karikatúrái illusztrálják. Vajon miért éppen a Ludas jellemzi legjobban a korszak hangulatát? – Talán azért, mert olyan látványosan szolgálta ki a hatalmat? – nem hinném. Inkább azt gondolom, hogy a kisemberek (kispolgárok) langyos állóvizét tudta görbetükrözni – éppen azt, amelyet a rendszer filozófiája elítélt, de amelynek fenntartása (talán ez benne a dialektika) a rendszer érdekében állott. A Ludas ezt az állóvizet nagy hitelességgel tükrözte, de nem fodrozta meg, és nem kavarta föl. És ez így volt jó és vidám – mindannyiunknak. – Vagy nem?

Csaknem két évtizeddel a Ludas halála után (nem számítva a felélesztésére szánt erőlködés rövid időszakát), humorról beszélgetve nagyon sötét képet festenek – elsősorban maguk a humoristák. Megszűnt a rádiókabaré is! A Hócipőn kívül gyakorlatilag nincs semmi, ami legalábbis színvonalban értékelhető lenne. Teljes kiúttalanság, sötétség – legutóbb egy humor-sajtó témájú beszélgetéséről jöttünk ki ilyen világvége hangulatban. – Egyetlen dolog tűnt fel akkor nekem: a vitatkozó humoristák közt nem volt egyetlen fiatal sem.

Nos, nem halt ki a magyar politikai karikatúra. Nem állítom, hogy virágzik, azt sem, hogy olyan nagy az anyagi-társadalmi megbecsülése, mint a Ludas-Kádár korszakban, de a társadalomnak, – sőt a közvéleménynek is – ma is megbízható tükre. Aregjó Éva szociológus tanulmánya (Politikai karikatúrák, Korrajz 2004., a XXI. Század Intézet évkönyve) szerint: „A több évtizedes hallgatást és a lapos sematizmust követően a rendszerváltás után született politikai karikatúrák életünkben újra fontos szerepet tölthetnek be. A tipikus, de a rajzokon egyénített figurák által megélt mulatságos élethelyzetek és sorsok, abszurd látásmódjukkal hozzásegíthetnek korunk bonyolult történéseinek mélyebb megértéséhez, s a társadalom kollektív emlékezetének megőrzéséhez is.”

Változott a humor, ahogy életünk is más lett? Nem divat már a kedélyes kávéházi humor, a fiatalok inkább a szókimondó, nem kertelő, néha durva, a korábbi tabukat megdöntő humort szeretik. – Persze nem a humor változott. A humor kezdettől fogva az igazságnak képünkbe vágása volt. Ezt tette az udvari bolond is, és ezt teszik finomabb vagy durvább formában ma is komolyabb vagy viccesebb formában humoristáink. Csak éppen voltak időszakok, amikor a „képünkbe vágást” is úgy kellett kódolni, mintha nem rólunk lenne szó, és nem is most, vagyis a sorok közé kellett rejteni, „félszavakból is értettük egymást”. Most olyan időszak van, amikor mindehhez már nem kell bátorság, így viszont megvan annak a veszélye, hogy előbújnak azok is, akiknek nincs is bátorságuk. Esetleg humoruk sem. Támad tehát a program-karikaturista, esetleg programozott karikaturista. Ez a típus különösen a választások környékén, politikai felfordulásokra lesve, vagy éppen soviniszta, rasszista felbuzdulások eredményeképpen aktivizálódik, s célja az „ellenség” (többnyire komcsi, zsidó, cigány, meleg) nevetségessé tétele. Vagyis az, amire Karinthy azt mondta: álhumor.

A program-karikatúra sosem arról szólt, hogy „nézzük meg magunkat”– ahogyan Kaján Tibor mondta egy karikatúra kiállítás megnyitóján, vagyis hogy görbe tükröt tart elénk, sokkal inkább mást akar lejáratni, mást akar kinevettetni, mást akar gyűlöletessé tenni, nem túl nagy bátorsággal. Az utóbbi évek legnagyobb karikatúra-botránya éppen ilyen álhumorban is humortalan dán Mohamed-viccek, itthon pedig a Móricka vicclap cigányokat gúnyoló képregénye miatt pattant ki.

A politika nem becsüli a humort, ritkán is él vele, bár néha nagyon viccesnek gondolja magát egy-egy politikus egy-egy elmésnek gondolt mondat, hasonlat, vagy parád-riposzt után. Néha tényleg sikerül is. De a humortól inkább félnek. Az első magyar, aki a nyomtatást használta ellenzéki nézeteinek, kifejtésére, gúnyiratainak nyilvánosságára,  Bornemisza Péter, 1574-ben azt írja szatírájának a hatásáról: „Az mostani Heródesek is, midőn látják, hogy megcsúfoltatnak mindenfelől, fölötte igen elbúsulnak, hogy még szakállukat is marják bele. És mint az dühös ebek, haragukban futnak mindenfelé, oltalmat és segítséget kérvén császáruktól és nemesektől.” Bornemisza egyébként háromszor ült ezért börtönben, bár nem sokáig, mert mindháromszor hamar megszökött.

„Hír az, aminek a kinyomtatását valaki meg akarja akadályozni; minden más hirdetés.” (W. R. Hearst) – hát még a humor! Napóleon rettegett a gúnytól. Moliere iróniájára a Napkirály nem volt vevő, Bulgakov Sztálint is célba vevő humora – éppen Moliere-drámája miatt vált kegyvesztetté. Nagy Endre kabaréját Horthyt gúnyoló dalocskájáért záratták be. Az „átkosban” is féltek a humoristáktól, ezért inkább megszelídítették őket (már akit tudtak), (mert volt, aki már eleve szelíd volt…). „Az a néhány értelmesebb és igényesebb szatirikus rajz, ami a honi sajtóban megjelenhetett – és amely a valóságot, ha csak közvetve is, és ha nem is torzabbnak, de legalább olyannak ábrázolta, amilyen volt, és nem bájosabbnak –, beleveszett a bornírt és igénytelen sajtókarikatúrák tömegébe.” – írja Császár Tamás Mesterkurzusában (Karton.hu).

A politikusok (többnyire) jól tudják, hogy a legrosszabb, ami velük történhet, az a nevetségesség. És nem attól lesz nevetséges valaki, ha tegyük föl, a fejét egy montázsban áthelyezik egy aktkép nyakára, mert ez csak egy ártatlan vicc. Az a veszélyes, ha a karikaturista valódi nevetségességéről lebbenti fel a fátylat.  A nevetségesség és a fennköltség (ezzel pedig tele van a parlament) olyan közel van egymáshoz, hogy szinte észrevehetetlen a határ. A humortalan politika persze – talán éppen ettől – még  nevetségesebb. Egyébként a nevetségesség nem csak a fennköltséggel határos, ugyanennyire közeli szomszédja a tragikum is.

„Egy az egybe ábrázold, úgy ahogy van, mert önmagában a leghumorosabb” – adott tanácsot Sándor György mintegy harminc évvel ezelőtt, első önálló karikatúra-kiállításom megnyitásakor. Ezt az elvet követi ma Farkasházy is a Hócipőben. Nem figurázza ki, nem rajzolja át politikusainkat, hanem egy az egyben közli a saját magukat leleplező fotókat.

Vannak nagy lapok – nem nálunk – amelyek rendszeresen, első oldalon jelentetnek meg politikai karikatúrákat. Azt mondják, egy jól sikerült karikatúra többet ér egy vezércikknél. Valóban: a vezércikk okos szavakkal, érvekkel beszél, a karikatúra viszont érzelmet visz bele, nevetségest tálal elénk. A politikai karikaturista lehet bal- és lehet jobboldali indíttatású, de jellemzően inkább egy kritikus krónikás, nem bigott kormánypárti, de nem is megátalkodott ellenzéki, aki fölhívja a figyelmet, de legtöbbször az olvasóra bízza az ítélkezést. Nem helyettünk gondolkodik, hanem nekünk kell elgondolkodni. A karikaturista nem magyarázza meg álláspontját, nem is próbál nagy, átfogó érvrendszereket kifejteni, egy jó karikatúra kapcsán látható, hogyan is közvetítenek az apró részletek gyakran erőteljes üzeneteket.

A szocialista hatalom által irányított humor lényege a szelep volt. Szelep, amely leeresztette a fölgyülekvő gőzt, azokkal a közhelyekkel, melyek arról szóltak, hogy vannak még problémák, (elvtársak,) ott fönn is tudják, nyugi… A „kedvesen élcelődő” műfajra nagy volt a kereslet a politikusok közt is, és szerette a közönség is. Gőz persze ma is van, a szelepek is szükségesek. Csakhogy szelepként ma már össznépi közhely-show működik minden csatornán, és már nem elvtársakkal. Lebutított sztárok, lebutított közönség, életlen poénok. A humor-újságok nagy része ma rossz vicclap. De vesszük, faljuk, habzsoljuk.

És ez így jó és vidám – mindannyiunknak. Vagy nem?

Halász Géza

A karikatúrák alkotói sorrendben:

Borisz Jefimov (2)

Léphaft Pál

Jelenszky László

Fenekovács László

2 hozzászólás

1. idézem 2008.10.06. 13:58
   • Katka
   De jó a cikk, örömmel olvastam!
   Eszembe jut a cikkben említett Kaján Tibor karikaturista gonndolata:
   A humor arra szolgál, hogy az ember bármilyen helyzetben megőrizhesse a méltóságát...Hmmmm
2. idézem 2008.10.08. 18:28
   • andrejku
   Nehogymár a hócipő színvonalas legyen... Siralmasan rossz. Farkasházyn csak akkor lehet röhögni, amikor bénázik az "R" betűkkel.