A kiállítást Császár Tamás karikaturista nyitotta meg. Császár improvizálta a megnyitó-beszédet, de az eMasa kérésére az alábbi szöveget küldte el szerkesztőségünkbe:

Egy sajtókarikatúra-kiállítás improvizált megnyitó beszédéről kénytelen-kelletlen csak utólag, csak röviden, csak emlékezetből, csak úgy mopasszan...

Minekutána rám szakadt a megtiszteltetés, hogy mondjak a szakmának valami szívhez-, vagy inkább értelemhez szólót a Best of 2011 karikatúrakiállítás megnyitóján, nagyrészt egy régi, 1968. május eleji esztergomi karikatúrakiállításról beszéltem: annak a Fiatal Karikaturisták Stúdiójának – mintegy negyven „falakon kívül rekedt” külsős sajtókarikaturistának – a bemutatkozó kiállításáról, mely társaság akkortájt épp a MÚOSZ berkeiben működött, és amelynek alapító tagja volt többek közt Mayer Gyula (könyvtervező, tipográfus, grafikusművész), Tóth-Füles István (fotós és reklámgrafikus), Brenner György, Dallos Jenő, Kálmánchey Zoltán, Földes Vilmos, Fábry János, Tót Gyula, Kertész N. László, az akkor 16 éves Puszta Péter, és persze 17 évesen jómagam (karikaturisták); valamint arról az egyetlen évről (na jó, húsz évvel később volt még egy ilyen), mikor azt hihettük, hogy az értelmes kérdésekre adott értelmes válaszokból értelemszerűen értelmes gyakorlat következik. Mikor a Kellések és az Akarások, a drájvok és a posszibilitások úgy áradtak szét a honi karikatúra szakmában, a sajtóban, az országban, de még Prágában, sőt, Párizsban is, mint a szentlélek pünkösdkor Jeruzsálemben. A lelkesedésről volt szó, a közös viták nyomán számtalanszor újrarajzolt és egyre jobb kiállítási anyagokról; Kálmánchelyi Zoltán barátunknak egy nikotinmarta és vodkaszagú hörrenéséről: „ez a kiállítás most olyan legyen, hogy aki látja, az ott ....ja össze magát!”, és arról, hogy eme sajátos intenciót mindenki komolyan vette; a mesterség és a mesterek tiszteletéről volt szó és arról, hogy a végső válogatásra meghívott Kaján Tibor némely pikírt észrevételei után jópáran még egyszer megjobbították a kiállításra szánt munkáikat. Végül arról, hogy így lett egy jó kiállításunk sok jó nézővel és valóságos sajtókritikákkal. Hogy azért valami kis couleur locale is legyen, míg rendbe hoztam a ronggyá beszélt számat, Benkő Zsuzsanna művészettörténész felolvasott egy rövid szemelvényt a Mesterkurzus című régi szakblogregényemből – jelesül ezt:

„Egy a novemberi este hatvanhatban fiatal karikaturisták ezrei osontak a zuhogó esőben a Közért Újság szerkesztősége felé, hogy létrehozzák a Fiatal Karikaturisták Stúdióját (látszólag csak negyvenen voltak ugyan, de ismerve a becsvágy embert sokszorozó erejét, tudjuk, hogy lényegében akár többezren is lehettek). Osont az ifjú Mester is – vagy inkább Mesterjelölt –, hogy a karikatúra szakmai fortélyairól is megtudjon valamit azon kívül, amit a szervezők körleveléből megtudott, miszerint: „ideje új alapokra helyezni a magyar karikatúrát”. De ebben a műhelyben csak azt tudta meg, hogy mik az új alapok, pontosabban: kik?

(Mikor a tanítás első napjának első szünetében Jutka tanítópajtás kiterelte az I. C-t a folyosó forgatagába, dermedten tébláboltak pár pillanatig, aztán az egyikük az ökölbeszorított jobbkezét magasba lökve hirtelen valami lószerű ügetésbe váltott, éneklő hangon azt ordítva, hogy 'Táriadóóó! Égahajóóó! Utánamakihőőős!', majd eliramlott, nyomában az ugyanezt üvöltöző és ugyancsak lószerűen vágtató osztállyal.
– És te kisöreg, nem mégy a pajtásaiddal játszani? – kérdezte a tanító pajtásnő a hétéves Mestert.
– Inkább csak nézem őket... – válaszolt a Mester azon tűnődve, hogy mi lehet az a táriadó, miféle hajó ég, honnan tudják ezek, hogy hősök, és ha hősök, akkor miért lovak? Lóhősök? Egyáltalán, honnan tudják ezek mind, hogy ezt így kell csinálni? Egy pillanatig úgy érezte, hogy menthetetlenül kimaradt valamiből, aztán látva az élen vágtató főhős foszforzölden lüktető taknyát és hatalmasan lobogó, nyúltülepű mackógatyáját, elröhögte magát.)

Ők voltak az új alapok. Legalábbis ők lehettek volna, ha azon a novemberi estén Kádár János – mondjuk, egy parasztosan kurta kettyintés után rágyújtva – így szól a feleségéhez:
– Drága Mariskám, ideje új alapokra helyezni a magyar karikatúrát. Kell a hely a fiataloknak.
– És a régiek? A Ludas Matyi rajzolói?
– Kirúgjuk azt az opportunista bandát. De előbb új alapokra helyezzük a sajtót, a kormányt és az egész politikai vezetést, mert enélkül nem megy...
– És a szovjet elvtársak?
– Beszéltem Brezsnyev elvtárssal. Ők is új alapokra helyezik a karikatúrát...
De nem. Annak is csak később lett ideje, hogy néhányan – köztük az ifjú Mesterjelölt – beépüljenek vagy bedarálódjanak a régi alapok közé.

Az új alapok vezére a harmadik ülés után disszidált, a Fiatal Karikaturisták Stúdiója megszűnt. Fél évvel később megalakult a Fiatal Karikaturisták Stúdiója. Az ifjú Mesterjelölt egy ideig eljárt oda is, nézte őket, és várt, hátha megtud valamit a karikatúra szakmai fortélyairól... Aztán évek múltán, a hetvenes évek elején megalakult a Fiatal Karikaturisták Stúdiója, de ezt a stúdiót az ifjú Mesterjelölt már nagy ívben elkerülte. Majdnem mindent tudott a karikatúráról, vagy arról, amit akkoriban annak neveztek, azt is, amit nem kellett volna. Időközben beépült ugyanis a régi alapok közé, mi több: ki is épült közülük.

Mondhatnánk, hogy az akkortájt egyetlen, így óhatatlanul a legjobb szatirikus lap szerkesztősége, ahol a régi alapok mitmaholtak, valamiféle szellemi, vagy legalábbis szakmai műhely volt; még ha nem is a karikatúra, de még csak nem is a sajtókarikatúra, hanem inkább csak az akkori magyar sajtókarikatúra műhelye. Mondhatnánk, mert a lapnál, a hajdanvolt józsefvárosi kupleráj apró és sötét hátsó szobáiban dolgozott néhány mester, akiktől legalább lehetett mit tanulni, legalább az akkori magyar sajtókarikatúra szakmai fortélyait (fejlődött is az ifjú Mesterjelölt, mint az állat), de még inkább ama körülmények fortélyosan szövevényes világát, miknek láthatatlan erőterében mindenki és minden, de még a sajtókarikatúra is önmaga rossz karikatúrájává torzult. Mondhatnánk, mert valamiféle szakmai műhely azért volt – de csak valamiféle...”

Aztán mindeme felemelő és erkölcsnemesítő emlényekhez képest újfent lecsellóztam a Best of 2011 kiállítási anyagát – noha nem annyira, mint pro domo a szakosztály blogján –, eljátszva ezzel az álságos dilemmával, hogy ugyanezt az anyagot látnánk-e itt, ha a kiállítók jó előre tudják, hogy a megnyitón megjelenő médiaguruk, lapvezérek és művészeti vezetők a legjobb művek alkotóit zsíros állásokkal honorálják és még Csányi Sándor is vesz néhány opust úgy egy milkáért...

Végül egy kihangosított mobiltelefonról meghallgattuk a kilencvenegyedik éves Kaján Tibor üzenetét. Az „Öreg” lényegében csak annyit mondott, hogy: „...drágáim, a sajtókarikatúra szörnyű helyzetben van...” Ezt eddig is tudtuk (150 éve van szörnyű helyzetben) és sajnos a kiállított művek jelentős része is erről szólt...

Császár Tamás (stalker) – Fotó: Jekken Péter

Képek és karikatúrák még itt: emasa.hu

0 hozzászólás - Te lehetsz az első!