Az 1997 óta három Michelin-csillagos étterem 2000 és 2010 között ötször kapta meg „A világ legjobb étterme” címet a tekintélyes brit Restaurant magazintól. A magam részéről naiv módon meg voltam győződve, hogy egy ilyen vendéglátóegység csakis valami impozáns szállodasoron lehet, még akkor is, ha sejtettem, hogy a katalán Roses városka nem egy St.-Tropez vagy Monte-Carlo.

Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy az étterem nem Roses főutcáján van, hanem egy kicsit arrébb. Úgy kábé egyórányira a településtől, mivel az út a Pireneusok legszűkebb szerpentinjén vezet a kies tengeröbölhöz. Őszintén szólva, fél óra kaptató után azt hittem, eltévedtünk. Igazán akkor ijedtem meg, amikor kiderült, hogy az El Bulli (buldogocska) még csak nem is egy káprázatos panorámás hegycsúcson van, hanem tovább kell menni, immár lefelé… A valódi meglepetés viszont az volt, amikor megpillantottuk az objektumot.

Pontosabban, először is a kerítését. Nem mondom, szép nagy kaktuszok veszik körül a bejáratot, kicsit megszépítve az egyébként száraz kórókkal övezett területet, de egyébként semmi feltűnő. Sőt, mintha annak idején kimondottan el akarták volna rejteni az éttermet az illetéktelen kíváncsiskodók elől. Maga az épület alig látható az udvarban, olyannyira, hogy a mellette strandoló helybéliek sem mind tudják, hogy nyitvatartási időben ez a hely a kulináris élvezetek Mekkája.

Merthogy az El Bulli többnyire nincs nyitva. Ferran Adría főszakács ugyanis az év felét eleve barcelonai gasztronómiai laborjában tölti, ahol „bűntársaival” új és új ínyencségeket kísérleteznek ki. Ráadásul, mivel minden étel csakis a legfrissebb alapanyagokból készülhet, csak előre bejelentkezve, a megadott időpontokban nyit ki a hely. Előre bejelentkezni viszont nem egyszerű, mert fél év alatt összesen nyolcezer vendéget szolgálnak ki, miközben háromszázezren szeretnének bebocsátást nyerni.

Igaz, aki egyszer bejut, az öt órán át mintegy harminc apró fogást kóstolhat végig. Az öbölben található néhány kemping, ahol a táborozók arra várnak, hátha valaki visszamondja a foglalást. Ha belegondolunk, hogy Amerikától Japánig hány milliomos vár bebocsátásra, óriási szerencse kell ahhoz, hogy egy kéthetes kempingdíjjal bejussunk helyettük.

Egyébként, maga a menüsor bizonyos értelemben egyáltalán nem számít drágának. Ahhoz képest, hogy a világ legjobb étterméről beszélünk, még egy forintmilliomosnak sem kottyan meg az ötvenezer forintos átlagár, hát még egy jobban szituált amerikainak, akár a repülőjeggyel együtt.

Nálunk a Ráday utcai Costesben is simán ott lehet hagyni tízezer forintot egy rövid menüért, pedig még csak az első Michelin-csillagnál tartunk. Na jó, persze, hol van a Costa Brava a Ferencvároshoz képest?

BG

2 hozzászólás

1. idézem 2010.09.20. 13:36
   • Zsuzsi
   Olvasván a cikket az jutott eszembe,hogy a legnagyobb filmsztárok járnak-kelnek a legkócosabban és legtopisabban. Hát igen, ők tisztában vannak vele,hogy esetükben nem a külcsín a fontos, anélkül is rajonganak értük !
   Amíg képesek emberek hónapokig,akár évekig remegve várni,hogy bejussanak egy ilyen étterembe,addig akár egy pajtában is tálalhatnának !
   Mindenesetre nekem nem jutna eszembe akár egy órát is sorbaállni ! Inkább szétnéznék a környéken !
2. idézem 2010.09.20. 14:26
   • haspók
   A mai szindbádok a Bock Bisztróba járnak!