ÖPIM 3.

Posted on Posted in Maholnap

Lift 1

A mellékelt képet számos barátomnak mutattam meg az elmúlt napokban. Mindegyikőjük esetében arra voltam kíváncsi, hogyan ítélik meg azt. Mit gondolnak a látottakról? Persze nekem már volt prekoncepcióm (helytelen dolog, de ilyen az élet), ami jóval messzebbre és mélyebbre nyúlt, mint ami pusztán a képek szemrevételezése alapján elmondható.

A történet háttere, hogy mostanában a megszokottnál gyakrabban járok szüleimhez, mert – erről annyit, hogy – rászorulnak. A sokak által irigyelt budai, polgári XII. kerületben laknak, bár nem a legjobb részei valamelyikén, viszonylag közel a Déli Pályaudvarhoz. Az esetek többségében gyalog baktatok fel hozzájuk, a kérdéses napon a liftet választottam, részben 2 terjedelmes csomagom miatt. A liftbe lépve találkoztam a látvánnyal, majd onnan kilépve készítettem a képeket, persze okostelefonnal.

A képek nem az 1970-es évek elején épült társasház liftjének rozsdásodó szegélyéről szólnak, bár ismerve a legutóbbi felújítás dátumát, az is megérne egy misét, hanem a liftben eldobott használt papírzsebkendőkről, még akkor is, – milyen jellemző, hogy ilyenkor is mentségeket keresek magamban – ha az eldobás, elhagyás akár néhány perccel odaérkezésem előtt is történhetett.

Az igazi magyarázathoz, ami persze az én olvasatom, messziről kell indulni. Kezdetnek kanyarodjunk vissza Máraihoz, aki Budán lakni világnézet című könyvében – Márai-idézetekből és igényesen válogatott archív fotókból álló kiadvány – varázslatosan írja le, nem megbántva Budapest pesti oldalán élőket, szűkebb környezete, a Tabán és környéke életét, mindennapjait, emléket állítva a 2 világháború közötti budai polgárság világának. A mindent átható rendnek, fegyelemnek, tisztaságnak, pontos munkának (hiába, na, közel 200 éves osztrák-német befolyás, ez a megörökölt és megőrzött tüchtigkeit) és még sok minden apróságnak, ami – szerintem – az életet kellemessé teszi, amitől otthonosan érezzük magunkat, hiszen pont azért tesszük.

Ez az, amit lépten-nyomon hiányolok, Budán és a pesti oldalon is, és szinte mindenhol Magyarországon. Ezért ütköztem meg az eldobott papírzsebkendők látványától. Úgy tűnik, egyre kevésbé bántja már a szemünket, megszoktuk a látványát a rendetlenségnek, az oda nem valóság, a trehányság hétköznapjaink része, szinte alkotóeleme lett. Egy másik oldalról szemlélve ezt és mélyebbre tekintve, látni azt, hogy egyre-másra bomlanak fel azok a például – korábban összetartó társasházi kisközösségek – amelyek éppen a fenti, ma már sokszor nosztalgiával említett polgári értékekre, azok betartására figyelmeztetnének, nevelnének, sőt – horribile dictu – kényszerítenének.

A polgári értékek kigúnyolásáért, azonnali vagy fokozatos feladásáért, majd elfelejtéséért sokat tett az Átkos I. majd az Átkos II. De a rendszerváltás utáni kormányzatok, kiváltképp a jelenleg regnáló, bár öles betűkkel tűzte zászlajára a polgári értékek képviseletét, számára is sokkal fontosabb, mert terelhetőbb a legkevésbé sem öntudatos, világukban ésszerű rendet, tisztaságot, emberi viselkedést és fegyelmet nem tartó, nem ésszerűen gondolkodó individuumok tömege. Ennélfogva kifejezetten örülhetnek a napjainkban egyre erősödő Összpolgári Igénytelenségi Mozgalom minden újabb „vadhajtásának”.

Mindez az ő szempontjukból tökéletesen érthető, hiszen a fejlett civil szféra gondolkodó emberekből áll, olyanokból, akik nemcsak eltompulva, gépiesen vagy boldog kárörömben hajtanak végre explicit és implicit parancsokat, hanem átgondolják tetteiket, mielőtt cselekszenek, megkérdőjelezik, akár meg is tagadják a furmányosan kitalált vagy nyílt erőszakkal rájuk oktrojálni kívánt társadalmi játékszabályokat. Nem véletlen, hogy a történelem során semmilyen autoriter hatalom nem tűrte és nem tűri a gondolkodó embert, és az ilyen hatalmak az emberiség valamint az egyes emberek rövid memóriáját használják ki, hogy ideig-óráig a maguk és állandóan változó udvartartásuk, vazallusaik javát „szolgálják”.

Azok közül, akik elolvassák soraimat, sokan gondolhatják azt, hogy 2 elhullajtott papír zsebkendőből levezetni a fentieket erőltetett, izzadságszagú, egyfajta „mindenről az jut az eszébe” szindróma tükröződése. Én azonban úgy gondolom, hogy éppen az egymásba kapcsolódó apró események és jelenségek, az egyszerű és nem alárendelt emberi kapcsolatok azok, amelyek a legfontosabbak életünkben, és amelyekre mindig az önnön gyengeségeink és azok megmagyarázása miatt nem figyelünk oda. És így nem vesszük észre, milyen aljas fegyvereket adunk hitvány embertársaink kezébe.

 

 

AB

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.