Meghalt Gabaj Jeromos

Posted on Posted in Kép-Szöveg-Kotta

Fenti cím olvastán sokan eltűnődhetnek, kiről is van szó. Ki ez a furcsa nevű és ismeretlen férfi, akinek eltávozásáról írok. Ha már úgy írom le azonban, hogy meghalt Gabaj főtörzs, akkor talán többen kapiskálják a dolgot. Akik kicsit is ismernek, vagy olvasták néhány a tiaramagazin.hu-n megjelent szösszeneteimet, jól tudják, hogy kedvelem a francia filmművészetet. Nem kicsit. Nagyon. Sőt! Kifejezetten frankofil vagyok.
Éppen ezért ütött szíven, amikor ma reggel azt olvastam, hogy meghalt Michel Galabru, a Csendőr-sorozat Gabaj főtörzse, a francia film- és színművészet egyik nagy öregje, igazi karakterszínész. Gyorsan végigböngésztem az általam leginkább ismert francia honlapokat, mindenhol a 93 éves korában elhunyt művész sokoldalúságát és komikusi képességeit emelték ki. Azt, ahogy és amilyen alázattal tudott játszani a legnagyobbak partnereként. Mert partnere rengeteg volt pályája több mint 60 éve során. 1950-ben kezdett a Comédie Française-ben és még 2015-ben is látható, hallható volt színpadon. (Nem vagyok film- vagy színháztörténész, illetve kritikus, csak mozi bubus (copyright by Réz András), de Csákányi Lászlóhoz vagy Körmendi Jánoshoz hasonlítanám Galabrut, nem nagyság szerint, inkább karakterükben.)
A francia filmművészetben legendás párt alkottak Funès-szel, aki szereti őket, csaknem 10 filmben láthatja együtt komédiázásukat, magyarul is.
Nem újdonság azt megállapítani, hogy mindenkit a gyermekkorában és tinédzser évei alatt szerzett élményei befolyásolják, határozzák meg leginkább. A francia Csendőr-filmek 1964-től készültek 1982-ig, és jószerével – a 3T megmagyarázhatatlan szeszélye folytán – szinte azonnal bekerültek a magyar filmforgalmazásba. Máig érthetetlen, hogy miként láthattuk mi szinte azonnal a hanyatló Nyugat haláltusáját, ami akkortájt Saint-Tropez-ban és környékén, ahol a Csendőr-filmek legtöbbje játszódik, zajlott le, és ameddig kis hazánk még a mai napig sem jutott el.
Ahogy elméláztam magamban filmjeiről, a francia honlapok is segítettek felidézni többet, kiválasztottam néhányat, ahol különösen kedvemre való szerepeiben.
A Csendőr-sorozatot meg sem említem, Funès-szel való együttműködésük és sikerük egy másik szép példája azonban a „Fösvény”. Látszik, hogy egymás minden rezdülését tökéletesen ismerik, és Galabru komolyan segített abban és járult hozzá ahhoz, hogy Funès szerepálmában felejthetetlen legyen.
A következő filmet meglehetősen kevesen ismerik, pedig meghozta Galabrunek a francia Oscar-t, a César-díjat 1977-ben. Ez volt az „A Bíró és a gyilkos”, amelyet Bertrand Tavernier rendezett. (Emlékszünk még erre a névre egyáltalában? Már csak azért is, mert 2015-ben a magyar mozikban vetített filmek 90 %-a amerikai volt, amely arány nem csak szerintem elkeserítő.)
A következő film az „Éretlenek”, ami elindította Daniel Auteuil-t pályáján, és emlékezetes alakítással lepte meg rajongóit a rendőrfelügyelőből – a végül nem kis nehézségek árán, de zseniális ötletek révén jól sikerült érettségi vizsgák után – közrendőrré lefokozott Galabru.
Személyes kedvenceim egyike a „Szabadlábon Velencében” című film. Kicsi, de markáns szerep jutott Galabrunek Belmondo partnereként, de itt sem vallott szégyent és jól segítette dörmögésével nagynevű partnerét. Paradox a kijelentés tartalma, de zseniálisan hozta azt a szélhámost, akiben meg lehet bízni.
Talán legutolsó filmje, amelyben – szokás szerint – aprócska szerepe volt, az „Isten hozott az Isten háta mögött” című. Ez már a XXI. század, Dany Boon sikerfilmje, részben főhajtás ősei a sötömik (ch’tik) felé, de főként az előítéletesség franciás eleganciájú kigúnyolása. Galabru volt az, aki „sokat tapasztalt” öregemberként eligazítja a belga határ közelébe büntetésből utazó postamestert arról, hogy milyen élet is vár majd rá Észak-Franciaországban. (Ez a terület Nord-Pas-de-Calais, Lille és Dunkerque között van, ám a sznob nyári fürdőhely Oostende is idetartozik.) Szavai szerint „az élet ott nagyon kemény, mínusz 40 fok is lehet télen, és csak az él jól, akinek szene van”.
Ez valahol a groteszk és az abszurd határán tántorog, csakúgy minta film főszereplői egy jól sikerült napi levélkihordás után. Szerencsénkre az örkényi magasságokat nem éri el, mert a közép-európai abszurd és groteszk – bizonyára a különleges körülmények miatt – felülmúlhatatlan. És milyen jó érzés, hogy egy ilyen, mégoly kiváló francia művészt, akit most elbúcsúztatunk, hozzá lehet mérni.

AB

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.