Ki ne hagyd a Hvancskarát!

Posted on Posted in Pörgés

2011 ősze elején, sűrű és súlyos aromákkal teli levegő töltötte be azt a macskaköves teret, ami Grúzia történelmi fővárosa, Mcheta Svetitskoveli székesegyházát vette körül. A körberakott asztalokon hatalmas méretű, hagyományosan készített grúz kenyerek, hacsapurik (sajttal töltött grúz lepény) ínycsiklandozó sajtok fekszenek a párálló húsgombóc halmok és a parázson sült borjúsaslikok mellett. Bíbor, arany és borostyánszínű nedűvel telt palackok csillognak a cirógató napsugarakban, kínálgatva magukat az idelátogató borszerető közönségnek. A világ minden tájáról érkezett turisták – a jóízű falatok és zamatos kortyok között – a grúz vendégszeretetet magasztalják, mindenhol angol, francia és kínai szavakat hallani. Ez maga a bormennyország! – kiált fel egyikőjük, történetesen egy angol vállalkozó Londonból, aki a Rusztaveli (Van, aki ismeri a Tigrisbőrös lovagot, amelynek illusztrátorát, Zichy Mihályt szinte nemzeti festőként tisztelik Grúziában?) Fesztiválra érkezett. Ez hagyományosan a szüret ünnepe is a kaukázusi köztársaságban. Ilyenkor a grúz borászok csaknem évezredes szokás szerint lemennek pincéikbe, hogy megnyissák óborokat tartalmazó palackjaikat és a szintén tradicionálisan bortárolásra használt terrakotta amforákat, hogy aztán azok tartalmából többnapos ünnepséget csapjanak.

A fesztivál a grúziai borászatot ünnepli, és ilyenkor összesereglenek valamennyi borvidék résztvevői. A hangulat több okból is kellően emelkedett. Legelőbb is azért, mert a grúz borok szép lassan kúsznak be a világ borbarátainak radarképernyőjére. 2011-ben Grúzia már 48 országba exportálta borait, ami csaknem 30 %-os emelkedés volt a 2007-es szinthez képest. Mivel a tavalyi évjárat Grúziában is kiváló volt, az ebből készíthető borok mennyisége csaknem megkettőződött 2012-re. Jó szerencséjük méltó ünnepléseképpen a gazdák öblös és mélyhangú kánonban dicsőítik a grúziai borászatot és szűnni nem akaró tósztokat mondanak a grúz borkészítés felvirágzására. A kitörő öröm érthető, hiszen néhány évvel ezelőtt csaknem a tönk szélén álltak.

A 2000-es évek közepén bekövetkezett Moszkva-Tbiliszi konfliktusnak a grúz borok váltak legelébb szimbolikus áldozatává. 2006-ban Oroszország nyíltan deklarálta, hogy a grúz borok minősége elfogadhatatlanul alacsony és éppen ezért kitiltották azokat az országból. Azok az oroszok, akiknek hiányzott a Szeparavi földes íze, a Csinandali frissessége, vagy akárcsak nosztalgiával emlékeztek a Hvancskara (Sztálin kedvenc bora is ez volt!) selymes, málnás ízű kortyaira, azoknak Ukrajnából, Azerbajdzsánból vagy Fehéroroszországból kellett becsempészni a grúz borokat. Az oroszországi üzletek polcain hirtelen támadt űrbe gyorsan betörtek az olcsó chilei merlot-k és sauvignon-ok.

Az embargó csaknem tönkretette a grúz borágazatot. 2006-ban majdnem 68 millió palackot készítettek az orosz piacnak, ami közel 90 %-át tette ki a teljes grúz borexportnak. A Telavi Borászat, Grúzia legnagyobb borexportőre tucatszám küldte utcára munkásait. Ugyanekkor azonban számos, ma már megerősödött borászat kihasználta a rémálmokkal teli időszakot arra, hogy újítson, és korszerűsítse elavult technológiáját. Fityiszt mutatva az embargónak, boraikat a „szabadság borának” aposztrofálták. Modern feldolgozókat húztak fel, lecserélve a szovjet éra idejétmúlt fémtartályait és korrodálódott ciszternáit a legkorszerűbb nyugat berendezésekkel. Francia és olasz szakértőket hívtak Grúziába, hogy segítsenek abban, miként válhat országuk a borturisták paradicsomává.

A bölcs előrelátás apránként kifizetődőnek bizonyult: 2011-ben a borhoz köthető turizmus már 39 %-kal volt magasabb, mint az azt megelőző évben. Grúzia tájai és építészete Toszkánára emlékeztetnek, azzal a különbséggel, hogy a turista sokkal kevesebb és az éttermek meglepően olcsók. Régi kolostorok tarkítják a hegyoldalakat – ezek egyben borászatként is szolgáltak, – ahol a kolostort vezető püspök vagy apát szó szerint maga kotyvasztotta a misebort, könnyű ihatóságéra is célozva Aranyútnak nevezve azt.

Az új autóút platánokkal és vöröslő szőlőültetvényekkel szegélyezve szinte kettévágja a leghíresebb borvidéket, Kahetit. Az út mentén végigjárhatjuk és végigkóstolhatjuk Grúzia jellegzetes, zamatos borait, kezdve a gyümölcsös Alaverditől, a Mtsvane-ig – amelyben a japán fehér szilva és a feketeszeder ízjegyeket érezhetünk, nem beszélve a virágos illatú Nemes Kaheti nevezetű fajtáról. A vörösborok jól passzolnak az ismert grúz csemegéhez, a csurcsellához, ami szőlőzselébe mártott dióból, mogyoróból és búzalisztből készül.

Az egyik legszínvonalasabb grúz pincészet étterméből nemcsak a szemnek gyönyörű és szinte végeláthatatlan szőlőültetvényeket lehet megtekinteni, de a bátrak ott megpróbálkozhatnak a hagyományos grúz tószt elmondásával is, ami valahogy így szól: „Kis pohár a kezemben, nagy lélek a szívemben, ezt a csodát nem élvező távollévőket köszöntöm!”

Jóval messzebbre az úttól szinte véletlenszerűen lehet rátalálni az évezredes Alaverdi kolostorra. Az elöljárók aranysárga – óriási földalatti amforákban érlelt – bort szolgálnak fel. A közelben egy francia pékség található. Ez az őrült, de valódi francia pék 2006-ban telepedett le itt azért, hogy megismerje a jellegzetes grúz kenyér titkát. A borkóstolás a régióban egész évben szinte minden családi háznál ingyenes – az itt élők szinte mindegyikének van pincéje, grúzul „marani”, ahol átlagosan 450 liter bort (!) tartanak fenn személyenként, a nagy pincészetek épületei pedig mint acél és üveg UFO űrhajók pettyezik a Kaukázus távolba vesző, hófödte csúcsait.

A szőlőművelés és borkészítés rendszere megdöbbentően színvonalas, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nem is olyan régen, egészen pontosan 2003-ban, amit egy borturista találhatott a régió központja, Telavi városán kívül, az néhány rozzant barakk, ahol az idős helyi „bábuskák” műanyag kötényben szétkoptatott műanyagkefékkel súrolták a palackokat, majd megtöltötték azokat magas alkoholtartalmú, penészes illatú borokkal. (Tetejébe mindennek a bor kimustrált gumicsöveken érkezett a palackozó barakkokba keresztülkígyózva néhány olajos sártócsán.)

Alig egy évtized múlt el azóta és az új Kindzmarauli Marani/Pincészet a modernség szimbólumává vált, csillogó olasz (Della Toffola = a borászati technológia egyik európai high tech cége) berendezéseivel és nemzetközi vevőkörével. A cég 2 millió palack száraz és félédes bort exportál évente, árai 15 EUR és 20 EUR között szóródnak. Partnerországok: Ukrajna, Kína, Lengyelország, Kanada, Nagy-Britannia, Fehéroroszország és persze az USA. Néhány kilométerre innen helyezkedik el a Badagoni Pincészet – grúz-olasz vegyesvállalat – épülete, ami magában egy építészeti remekmű, de az sem kisebb fegyvertény, hogy 18 féle bort exportálnak 12 különböző európai országba.

Manapság a grúz borászok csendesen hálát rebegnek Oroszországnak, hogy az embargóval rákényszerítette őket a váltásra, módszereik, technológiájuk megváltoztatására. Persze azért vannak olyanok is, hogy szívesen visszatérnének az orosz piacra, de már nem a régi szemlélettel, hanem minőségit nyújtva a tömegtermékek helyett. „Ha az oroszok még várnak 2-3 évet az embargó feloldásával, a legjobb borainkat mind Kínába, Kanadába, Európába és az USA-ba exportáljuk.” – fejti ki a fentebbi nagy pincészet vezetője. De a magántermelők némelyikétől eltérően Grúzia állami vezetőinek nem sok kedve van visszatérni az orosz piacra, hacsak az országban nem hajtanak végre jelentős reformokat. Ahogy a volt grúz mezőgazdasági miniszter jegyzi meg: „Oroszország ma már visszalépés lenne számukra”.

Nem szeretem a didaktikus befejezést, de már a sokadik erre ösztönző, elgondolkodtató cikket magyarítom – fordítom le és egészítem ki saját gondolataimmal – a különböző amerikai és angol magazinoktól. Ezek természetesen nem szakmai orgánumok, de fogyasztói orientációt, érdeklődést, érzékenységet remekül megmutatnak. (Nem utolsó sorban azért, mert az alapcikkek szerzője általában szaktekintély a maga területén!)

A mostani cikk egyik fő üzenete az én olvasatomban az, hogy egy általunk – valljuk meg őszintén, nemcsak a grúziai borászattal kapcsolatban érzik ezt így sokan mifelénk nagyon hibásan – gyakran lesajnált nemzeti borászat, részben egy külső kényszerítő erő okán, következetes, együttes és fogat összeszorító munkával sikeresen ki tud lépni a nemzetközi piacra. És ha nem is válik ott meghatározó tényezővé, de eredményei munkahelyeket teremtenek, és egyre növekvő jövedelmeket biztosítanak a résztvevőknek. Mert a borászat vonzza magához a jó gasztronómiát, a színvonalas turizmust és egyéb ágazatokat (ez persze fordítva is igaz), ami kapcsolatokat, lehetőségeket, regionális kitörési pontokat és így újabb üzleteket jelent. Felfoghatjuk mindezt egyfajta vírus lassú, de biztos terjedésének, pozitív értelemben!

És ez olyan kis ország esetében, mint akár a miénk, nem figyelmen kívül hagyható szempont. Hiszen ha sok ilyen és ehhez hasonló „pozitív hatású vírushálózat” szövi át Magyarországot, akkor ez az olykor látványos és irigyelt egyéni gyarapodáson túl a kisebb, helyi közösségek erősödését, és így az ország gyarapodását segítik. Magasztosnak hangzó eszmék és célok, de hosszútávon működőképesek.

 

 

(A Newsweek cikke nyomán)

 

AB

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük