Jövőre olimpia – III. Kötöttfogású birkózás
04 márc, 2011
Bár szabadfogású birkózásban is van 3 aranyérmünk (Kárpáti és Zombori, 1936, Bóbis 1948), a nagy magyar birkózó hagyományok mégis a klasszikus, görög-rómainak is nevezett birkózásnál keresendők. Érdekes módon a sikeres súlycsoportok közül is magasan kiemelkedik a légsúly (55-57 kg), ahol nem kevesebb, mint 5 kötöttfogású arannyal büszkélkedhetünk – és Zombori szabadfogásújával. Ólomsúlyban 3 (+1), míg váltósúlyban 3 olimpiai győzelmünk van eddig.
A XIX. században a kötöttfogású birkózás Európában, míg a szabadfogású Amerikában volt népszerű. Magyarországon az első híres birkózó-bemutatót egy francia, Jean Dupuis tartotta – erről Jókai is megemlékezik –, s a sportbarát Wesselényi ajánlólevelével a budai Horváth-kertben is rendszeresen fellépett, jó pénzért. A mérkőzések maximum 15 percig tartottak, s a mai cselgáncshoz hasonlóan az ellenfél övét is meg lehetett ragadni. Dupuis 1847-ben még legyőzte Walter János pesti mészárost és Telitsch Ferenc dunai matrózt, de a szabadságharc után megjelentek a magyar profi birkózók is. Toldy János, a „magyar Sámson” például olyan bemutatót tartott, ahol fejjel lefelé lógva emelt fel egy lovat 1858-ban a Beleznay-kertben, ahol egyébként a francia Clair Ignác híres sportiskolája működött.
Az első magyar amatőr birkózók francia profiktól tanultak az 1800-as évek végén, amikor a pankráció még jóval népszerűbb volt a mai kötöttfogású birkózásnál (a Hungária AC korabeli bemutatója például érdektelenségbe fulladt a Duna-parton).
1893-ban viszont már nemzetközi (természetesen magyar-osztrák) viadalt rendeztek Réthy Menotti (a BTC kiváló gerelyhajítója!) és Schwartzmayer Lajos részvételével. 1900-ban megrendezték az első, nem hivatalos profi birkózóbajnokságot is, amit természetesen az MTK-s Weisz Richárd, későbbi olimpiai bajnokunk nyert meg. Weisz 1896-99 közt a Hungária AC versenyzőjeként tanult a francia pankrátoroktól, majd 1908-ig az MTK-ban atletizált, súlyt emelt és birkózott, de jól evezett és tornázott is. Kortársai a legerősebb magyarként tartották számon. Pedig akár a legnagyobb bűnöző is lehetett volna az egykori vörös hajú belvárosi csirkefogóból. Ám Weigand János edző pártfogásába vette, s 1903-ban, a könnyűsúlyú Erődy Bélát ripityára verve nyerte a hivatalos első magyar birkózóbajnokságot. Az 1906-os athéni (ez viszont nem hivatalos!) olimpián Erődy függeszkedésben szerzett ezüstérmet, birkózásban viszont a szintén könnyűsúlyú Holubán Ferenc lett bronzérmes. Érdekesség, hogy az öttusában is volt birkózószám, amit az összetetben ezüstérmes Mudin István nyert meg.
Weisz 1905-ben súlyemelésben és kötélhúzásban is országos bajnok lett, majd elindult a londoni olimpián, s a dán Jensen-testvérek után az orosz óriást, Petrovot is leterítette a döntőben. Sajnos az olimpiai bajnoki cím után kiállt a profi német Cziganiewitz-cel, így eltiltották a további amatőr versenyzéstől (ja, természetesen legyőzte a verhetetlen bajnokot).
Első olimpiai birkózónk egyébként még 1896-ban Tapavicza Momcsilló, szerb nemzetiségű építész volt, aki rögtön 4. helyezést ért el (teniszben bronzérmes – egyedüli magyar érmes! -, súlyemelésben 6. lett). 1912-ben Varga Béla (első amatőr – nehézsúlyú – világbajnokunk) több mint két órán át küzdött a svéd Ahlgrennel, de csak bronzérmet szerzett a mai félnehézsúlyban – abban az évben, amikor Czája János a harmadik profi világbajnoki címét szerezte a hatból…
A 80 kilós Czája a kor legnépszerűbb sportolója volt, 120 kilós birkózókkal is kiállt a cirkuszi bemutatókon – és győzött. Bár benősült a Barnum-cirkuszba, soha nem foglalkozott menedzseléssel, csak a birkózással, de 1929-ben kibérelte a Fővárosi Nagycirkuszt egy birkózóversenyre. Vállalkozását a világválság tette tönkre.
Az 1924-es olimpián szép számú magyar birkózócsapat vett részt, s Weisz után ismét érmet szereztünk nehézsúlyban, Badó Rajmund egy bronzot (1927-ben ő lett a Fradi első Európa-bajnoka). Könnyúsúlyban Holubán egykori bronzérme után Keresztes Lajos ezüstérmet szerzett, s Kozma István későbbi mestere 1928-ban feljutott a csúcsra: a német Sperlinget verve szerezte meg a magyar birkózósport második aranyérmét.
Az egykori parajdi hentesinas a Húsos AC-ben sportolt, majd a birkózás fellegvárában, Skandináviában fejlesztette tudását – nem csoda, hogy az 1924-es olimpiai bajnok finn Westerludot is meg tudta verni. Ekkor már az 1893 óta birkózókat nevelő MAC-bvan versenyzett, ahogy az 1936-os berlini olimpia egyik szabadfogású bajnoka, Zombori Ödön és az első légsúlyú kötöttfogású bajnokunk, Lőrincz Márton is.
A korondi legény édesapja hősi halált halt az első világháborúban, így Mártont erőszakos mostohaapja nevelte. Székelyudvarhelyen lett asztalos inas, itt kezdett sportolni. Az egyre erősödő román elnyomás elől menekült Magyarországra, s a HÉV tisztviselője lett. Szabadfogásban Európa-bajnoki címig vitte, de olimpiát kötöttfogásban nyert 56 kg-ban. Bár a Führer előtt nem volt hajlandó karlendítéssel tisztelegni, mégis emigrálnia kellett 1948-ban: talán 1969-ben halt meg Argentínában.
Az 1948-as olimpián csak szabadfogásban győztünk, a kötöttfogásúak egy ezüstöt (Szilvásy) és két bronzot hoztak. Helsinkiben aztán Szilvásy Miklós aranyat szerzett váltósúlyban, a második légsúlyú olimpiai bajnoki címet pedig Hódos Imre szerezte meg. Szegénynek kötelező volt a Budapesti Vörös Lobogó színeiben versenyezni, pedig hajdúnánásiként mindig is a DVSC-hez kötődött. Egyszer a debreceni Nagyerdőben húszezres közönség előtt rögbizett, de alapvetően a birkózás vonzotta. Az olimpián ősi rivális skandinávokat, s feltörekvő közel-keletieket vert meg az aranyéremhez.
Megdöbbentő módon, az 1964-es olimpiai bajnok (tavaly novemberben elhunyt) Polyák Imre már Helsinkiben megszerezte első ezüstérmét, ezt még kettő követte az aranyig. 1956-ban ő volt a legeredményesebb birkózónk, ahogy 1960-ban, Rómában is. Tokióban, 32 évesen ért a csúcsra, három világbajnoki cím után, pehelysúlyban. A döntőben a szovjet (grúz) Ruruával birkózott, aki egyszer ráesett Polyákra, de a francia bíró ezt nem tekintette tusnak. 1968-ban már ő nyerte az olimpiát – Polyákot viszont minden idők legjobb magyar birkózójának tartják.
Már azok, akik nem a kétszeres nehézsúlyú olimpiai bajnokra, Kozma Istvánra szavaznak. Kozma „Pici” eredetileg kosárlabdázó volt, aztán Keresztes Lajos rábeszélésére ment a Vasasba birkózni. 1960-ban még lecsúszott az olimpiai dobogóról, de 1962-ben már világbajnok lett. 1963-ban mégis eltanácsolták a válogatottól, mert csak 5. lett a VB-n – s csapattársa, Gurics György is több szerénységre intette. Az intés hatott, mert Kozma még térdsérüléssel is kiutazott Tokióba, s a döntőben a szovjet Roscsinnal döntetlenre végezve is aranyat szerzett. 1968-ban ráadásul megvédte címét (ismét Roscsinnal szemben), de 1970-ben autóbalesetben meghalt – pedig 1972-ben akár minden idők legjobb birkózójává válhatott volna…
A mexikói olimpián megszereztük harmadik aranyunkat légsúlyban, mégpedig Varga János révén. Az abonyi születésű Honvéd-birkózó a ’63-as VB-t törött bordával nyerte meg, de Tokióban nem volt igazán formában. Pedig egyik örök ellenfele a japán Sakurama volt, akit Polyák Imre beoltott, hogy Varga az erős paprikától nyeri erejét. A japán persze nem bírta a paprikát, így Varga folyton elverte – de talán nem csak ezért. Később kiváló edző lett (Farkas Péter, Komáromi Tibor, Gáspár Tamás), lánya pedig Eurpa-bajnok vívó.
Münchenben a nehézsúlyt Kozma halála után megnyerte Roscsin, de mi sem maradtunk aranyérem nélkül. Hegedüs Csaba 82 kg-ban, középsúlyban először szerzett magyar bajnoki címet. Az 1971-es VB-n az összes mérkőzését tussal nyerő Mr. Tus Sárvárról indulva szerezte a magyar sport 100. olimpiai bajnoki címét. Nem könnyen, mert a szovjet (kazah) Nazarenkot, a másik világbajnokot kellett legyőznie. Pedig ő kábé akkora reménység volt, mint később Karelin. Hegedüs 24. szülinapján 9 perc alatt végzett vele, majd a többiekkel is. Az olimpia után viszont olyan súlyos autóbalesetet szenvedett, hogy mindenki azt hitte, Kozma sorsára jut. Szerencsére nem így lett – 1976-ban viszont már nem került dobogóra, de az EB-t azért megnyerte.
Montreálban kötöttfogásban csak egy bronz jutott Réczi László révén, de a moszkvai olimpia e sorok szerzőjének első magyar olimpiai aranyérem-élményét jelenti, Növényi Norberttel a főszerepben. Növényi ’79-ben épp a visszavonult Hegedüs Csabát pótolta a VB-n, mindjárt egy ezüstéremmel. Münchenben Igor Kanigint előzte meg, s győzelmi mámorában szaltókat ugrálva landolt a szövetségi kapitány Hegedüs ölében. Később kick-boksz Európa- és világbajnok lett, majd visszatért a birkózáshoz, s még Barcelonában is szerzett egy 7. helyet.
Váltósúlyban Kocsis Ferenc lett olimpiai bajnok – s a két arany ránk is fért, hiszen ’84-ben nem indulhattunk. 1988-ban aztán Sike András megszerezte a negyedik légsúlyú aranyérmet. A Fradi szöuli győztese azonban más világversenyeken nem tudott győzni, Barcelonában már csak 10. lett. Igaz, 1992-ben újra két aranyat tudtunk szerezni: Farkas Péter középsúlyban, Repka Attila könnyűsúlyban győzött. 1996-ban nem szereztünk érmet, de 2000-ben Sidney-ben Bárdosi Sándor majdnem legyőzte a török Yerlikayát. Végül 2004-ben, a zuglói BVSC-ben nevelkedett Majoros István megszerezte az 5. légsúlyú aranyérmet. Sajnos Pekingben már nem indult, Fodor Zoltán viszont – az olasz Minguzzival szoros harcot vívva – ezüstérmet szerzett a 84 kilósok között. 2009-ben a VB-n Kiss Balázs szerzett aranyat 96 kg-ban, Sastin Marianna pedig 3. lett a nőknél. Tavaly Hatos Gábor szabadfogásban szerzett bronzérmet, Kiss Balázs viszont doppingügybe keveredett, így nehéz jósolni Londonra. A bakui EB-n mindenesetre 4 bronzot szereztünk (kötöttfogás: Módos, Lőrincz, Bácsi – nők: Sastin), ami kiváló eredmény, tekintve, hogy az oroszok jelenleg messze a legjobb birkózók…
GB
