Japánokkal Tokaj-Hegyalján

Posted on Posted in Élmény

A 2016. év májusának verőfényes utolsó napját kis csapat japánnal karöltve – 3 hölgy és egy úr – Tokaj-Hegyalján töltöttük. Bizony, én már csak így hívom ezt a borvidékünket, mert nekem sokkal jobban visszaadja a terület nagyságát, jellegét és hangulatát. Tudom, hogy nem véletlenül, a magyarul nem beszélő, nem értő világ számára egyszerűbb csak a Tokaj szót kimondani, de meggyőződésem, hogy a potenciális vevő kiszolgálásának, durvábban fogalmazva: a kutyába történő lemenetelnek vannak határai. Ha ez így folytatódik, akkor a várva várt nemzetközi, sőt világsiker érdekében nem kizárt, hogy előbb-utóbb T borvidékről írunk, beszélünk, mert azt még könnyebben ki tudják majd ejteni a reménybeli borfogyasztók. Pedig Tokaj-Hegyaljának legendáriuma van, amit tanítani kell a reménybeli fogyasztóknak, hogy a csodák miatt erősebben, mélyebben kötődjenek ide. Mert például azt érdemes tudni és megérteni, miszerint a Bodrog és a Tisza folyók hűsítő párája, a szőlők háta mögött meghúzódó hegyek erdeiből érkező hűvös-nyirkos levegővel keveredve adják a tokaj-hegyaljai mikroklíma talán legfontosabb, a világhírű és színvonalú terroir egyik alapelemét, amelyre oly büszkék vagyunk, amikor tokaji borokról, és kiváltképp az aszúkról értekezünk.

Mindezt nem én mondom (csak ismétlem), hanem első vendéglátónk, Szepsy István. Évekkel ezelőtt írtam le a Tiaramagazinon, hogy „Szepsyt hallani az aszúkról, felér egy akadémiai borszemeszterrel.”

http://www.tiaramagazin.hu/borgala-2008-szeptember-5-millenaris-teatrum/

Nincs ez másként ma sem, legfeljebb annyit változott a dolog számomra örömteli irányba, hogy István – a kóstoltatás alatt, miközben az egy szem koreaiból japánná avanzsált hölgy angolról japánra fordítása döcögött, – csak nekem mesélt személyes történeteket családjáról, mádi dűlőkről, bortörténelemről. Szükséges-e leírnom, hogy a napsütötte délelőtt ettől aranyozódott be igazán?

Leírhatnám az olvasói szívek elfacsarítására és irigyeket gyűjteni, milyen borokat kóstoltunk, nem teszem. Egyet azonban mégis ki kell emelnem, mert olyan elképesztő koncentráltságot, illat és ízgazdagságot, no meg bor belső egyensúlyának ilyen magas szintű megvalósulását soha korábban nem tapasztaltam meg. Szepsy István 2008-as édes Szamorodnijáról van szó, nálam kenterbe verte az utána érkező kettő, egyébként nem kispályás aszúborát. Ha érdekem fűződne hozzá, akkor sem tennék másként, mint biztatnék mindenkit arra, ha teheti és megengedheti magának, rohanjon és vegyen belőle. szamorodni_kTartsa a palackokat megfelelő helyen és sorsfordító, megrendítő családi alkalmakkor vegyen elő egyet-egyet készletéből. Akkor se ossza meg sok emberrel, csak a bajban vagy sikerben hozzá legközelebb állókkal. Hiszem, hogy a bajt segít túlélni és feldolgozni, a sikert pedig megkoronázza, és újabb szárnyalásra késztet.

A borok dicséretére szolgáljon még annyi, hogy a japán csapat egyetlen férfitagja minden egyes bor után – 7 volt összesen – „Oishi” felkiáltással és pohara fenékig ürítésével adta tudtunkra tetszését. István rutinosan és jó ütemérzékkel vette észre ezt és így távol-keleti barátunkat újabb és újabb extra kortyokkal jutalmazta.

Ebédelni Tállyára mentünk, az Oroszlánosba. Az étterem szépen indult el a sikeresség felé vezető rögös úton, de van még hova fejlődnie. A szándék, az igyekezet elismerésre méltó, de a gördülékeny szakszerűség még várat magára. Reméljük, előbb-utóbb az is eljön. Az összkép nem volt azonban lehangoló, szerencsénkre nem csalódtunk, hiszen az étterem belső teraszán a fonott karosszékekben ülve és a madarak önfeledt tavaszi trillázását hallgatva koreai-japán partnerünk, kérdésemre miszerint mi az első benyomása Tokaj-Hegyaljáról, villámsebesen vágta rá, hogy: „Peaceful”. Azaz békés, csendes, nyugodt. Lám, a 35 milliós zsúfolt, örökmozgó Nagy-Tokióból érkezve mennyi elegendő az idegek kisimításához.

A délutánt a Tokaj Nobilisnél kezdtük. Saci sajnos nem ért rá, ezért férjét, Pétert hallgathattuk a pincéről, birtokról, borokról. Bár ő talán egy kicsit szikárabban, férfiasabban, de hibátlanul mutatta be nekünk a kis pincészet felfedeznivalóit, mert vendégeink őszinte örömére először bodrogkeresztúri kis pincéjük öreg ágába mentünk. A maroknyi japán kezdetben egy emberként hüledezett és értetlenkedett a nemespenésszel bevont falakon, majd megértve hosszan gyönyörködött a mi szemeinknek már-már hétköznapi látványban. Mint minden múltbéli értéket megbecsülő nép, japánjaink is elismeréssel adóztak a több mint 150 éves pince kőbevésőinek és kései fenntartóinak.

Saci borairól nehéz nem túlzásokba eső elfogultsággal írnom. Mivel itt is 6-féle bort kóstoltunk, választásom a kiemelésben a 2015-ös Barakonyi dűlőből készült Furmintjára esett. Gyönyörű illatú, szép savakkal, fiatalsága ellenére már lekerekedett, mégis komoly érlelési potenciállal bíró, a furmint, mint fajta meghatározó jegyeit markánsan megmutató, tiszta, jó ivású dűlőszelektált bor. A mindennapok gondűzője lehet egy-egy pohárka esténként. Bár itt már csökkent vendégeink harci kedve, és inkább az alaposabb, hosszabb jegyzetelést választották, mindazonáltal kevés nedű végezte a kiöntőkben. Az utolsó bornál elidőztünk, nem véletlenül, hiszen az egy 6 puttonyos aszú volt. Mint minden nagy formátumú aszú esetében, itt is érdemes megjegyezni, és erről beszélgettünk Péterrel, hogy mennyire veszélyes beskatulyázni a természetes édes borokat a desszertbor kategóriájába. Tokaj-Hegyalja további felemelkedéséhez az egyik komoly piaci lehetőség éppen abban rejlik, ha sikerül az aszúkat átpozícionálni és számos korábban csak szárazborral párosított ételhez ajánlani. Nem könnyű feladat, de már vannak ínycsiklandozóan izgalmasan példák.

Minden jó, ha jó a vége. Kirándulásunkat éppen ezért fejeztük be Tokaj-Hegyalján a tokaji Rákóczi Pincében, megcsodálni a riolitos tufába vájt óriáspince méreteit. rakoczi_pince.jpg.jpg_origNem mellesleg sikerült a Hétszőlő 3 remek borát is megkóstolnunk. Aszújuk lágysága, krémes textúrája mindig magával ragadó, köszönhetően a borvidéken is viszonylag egyedülálló aszúkészítési technikának, amikor is friss mustot használnak a botritiszes aszúszemek kiáztatásához.

Este érkeztünk vissza Budapestre, és fárasztó napunk a Gundelben végződött. Kötelező kör ez, hiszen kedves japán barátom, aki felhívta ránk az ideutazó beszerző csapat figyelmét, kedvence az étterem, és bármikor Magyarországon jár, sosem mulasztja el, hogy legalább egyszer ne menjen el a patinás étterembe. (Fájdalom, ilyenkor mindig el is kell kísérjem.) Szerencsére nem vagyok gasztronómiai szakértő, ezért röviden annyit, sikeresen „abszolváltuk” a ránk rótt feladatot. Az én tudásom és ízlésem szerint az egykori – és ma is annak szánt – magyar gasztronómiai zászlóshajó teljesítményét a „régi dicsőségünk” kifejezés jellemezhetné leginkább. Az éjféli búcsúzáskor kesernyésen kellett megállapítsam, hogy a dicsőség múlandó, vagy olykor szerencsénkre, ahogy az étterem falán lévő, a Színészkirály, Latinovits Zoltán születését hirdető tábla sejteti, metamorfózison megy át és megújult formában ölt testet.

 

Adorjáni Béla

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.