Holland foci, magyar foci

Posted on Posted in Bőr-Golyó

Az Úr 2016. évének 12. hetében, 1 héttel március idusa után 2 esemény köthette le a magyar focirajongók figyelmét. Az egyik nemzetközi és nagyon tragikus, míg a másik hazai és kissé tragikomikus.

Március 24-én meghalt Hendrik Johannes Cruijff, vagy ahogy a világ igazán ismerte Johan Cruyff. Ennél többet fölösleges is írni, ez mindent elmond. Gyerekkorom focilegendája, akinek mezszámát (és persze csapattársaiét, mint Rep, Rensenbrink, Neeskens, Haan vagy a de Kerkhof testvérek és még sokan) kívülről fújtuk.

Cruyff mezszámát megpróbáltuk ügyetlenül, szakadt és kopott focimezünkre festeni vagy varrni, cseleit, rúgásait, fejeseit utánoztuk, nevét egy-egy ügyesebb lövés vagy fejes után egymásnak vagy az ellenfélnek diadalittas büszkeséggel harsogtuk, miszerint: „Ez olyan volt, mint a Cruyff!” vagy „Mintha Cruyff-ot láttam volna!” Mennyit izgultunk, hogy egy olyan kis ország csapata, mint Hollandiáé, győzzön a sohasem kedvelt német csapat ellen (volt ebben egy kis berni reminiszcencia), aztán pedig a távoli Argentína válogatottjával szemben. Egyik sem sikerült, de barátaimmal mi mégis Hollandiát tekintettük a világ legjobb csapatának 2 elveszített futball világbajnoki döntő után is. Az erkölcsi győzelmet sohasem vehették el tőlük, és annak hitét tőlünk.

Aztán elmúltak ezek az idők, ám évekkel később halhattuk, láthattuk, olvashattuk, hogy El Flaco (az én magyarításomban „A Keszeg”) csodát tett Barcelonában is. Aki csak egyszer is nekiállt komolyan focizni, vagy nem a magyar foci elmúlt évtizedei vesszőfutásából lepárolt gúnnyal szemléli a futballt az meggyőződéssel állíthatta, hogy csakis egy zseniális játékos, egy valódi mágus tud olyan csodacsapatot nevelni, olyan együttest teremteni, akiknek játéka valódi örömet okoz, mert mindig magában hordozza a focizásnál is nélkülözhetetlen emberi tulajdonságokat, mint képzelőerő, kreativitás és nem utolsó sorban a tökéletes fizikai és lelki erő harmóniája. Nem kicsit sántító hasonlattal élve egy jó koncertmesterből zseniális karmester lett. Olyan valaki, aki hosszú éveken át adott csúcsteljesítményt mindkét pozíciójában. Nem beszélve arról, „iskolája” meghatározta és még sokáig teszi is azt, a labdarúgást.

(Egy Mágus persze volt nálunk is, akinek hathatós közreműködésével, pestiesen szólva 7:1-re szoptunk, éppen Hollandiától.)

A másik esemény, a körülötte zajló „media stir and hype” miatt inkább a tragikomikus jelzővel illethető, a szombati magyar-horvát válogatott meccs volt. Nem kívánok csatlakozni a magyar futballt gúnyolok kórusához, de azt képtelen vagyok felfogni – bár értem én, hogy a tengerben fuldokló is öles gerendát vél látni a sodródó szalmaszálban – miért kell egy szerény, bár becsületes küzdéssel megszerzett döntetlent ennyire túldimenzionálni. A mérkőzést, ahol a legnagyobb eredményünk az volt, hogy a csapat tagjai nem fulladtak ki és nem ácsorogtak lógó nyelvvel és kezüket öregasszonyosan derekukra támasztva – amolyan Flórisan – 30 perc, a meccs harmada után, hanem lépést tartottak a nem kevéssé szívós és kemény horvátokkal.

Némely sportújságírónk már-már Európa-bajnoki győzelmet vizionált kis csapatunknak, hivatkozva az európai sajtóra, amelyik „nem lesajnált eleve vesztesként” írt a magyar válogatott teljesítményéről. Nos, végignézve az általam ismert nyelveken az európai sportsajtót, jelentem, csak a bolha köhög, ráadásul véreset. Szemernyit sem változott még (!) megítélésünk az európai szaksajtóban, nem várnak tőlünk bombameglepetést.

Mindazonáltal én is drukkolok, hogy ez szép lassan – a majdani újabb és újabb sikerek után – kedvezően változzék. Addig is, bár örüljünk a csapatkapitány jól sikerült szabadrúgásgóljának, azért hűvös és racionális fejjel jegyezzük meg, hogy a horvát kapus ordas nagy hibát vétett akkor, úgyis mondhatnánk, erősen benézte a labdát. Persze a focihoz kell a szerencse is, és az általában a tehetségesek és ügyesek mellé áll. Ahogy Pasteur mondta: „A szerencse a felkészülteket segíti.” Reméljük, hogy ez így lesz, és végre egyre-másra jönnek a jó eredmények. Csak nehogy aztán úgy járjunk az Európa-bajnoksággal, ahogy azt az anekdota leírja: eszerint 2 neves cigányprímás szúrós szemmel nézi és hallgatja a világhírű hegedűművész játékát. Néhány virtuóz kádencia után az egyik odaböki a másiknak: „Há’, szép, szép! De azs asztalnál meghalna!”

 

 

AB

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük