Azt hittem, meghalok

Posted on Posted in Élmény

wb_lead.jpg

2011. január:

Sokáig ez lesz a vezető hír. Három lány meghalt a Nyugati téren. Feltehetően agyontaposta őket az egyik szórakozóhelyről kiáradó tömeg. Ilyenkor egy gondolat jár/járna a fejemben: csak ne az enyém legyen! Ne a testvérem, barátom, barátnőm, vagy a gyerekem.

Átéltünk már ilyet. A testvérem azon a bizonyos viharos augusztus 20-án szorult egy híd alá, ahol a párja szorította ölelve a falhoz, és tartotta fölé a karjait és a kabátját, hogy abban a vacokban legalább levegőt kapjanak. Mert nem csak a vihar tépte meg őket, hanem a hisztéria, a tömeg, aki menekült, akárhova, csak el a Duna mellől. Máig is csodálom a fiú lelkierejét, hogy nem állt be a menekülők tömegébe magával rántva a húgomat, hanem megállt és kitartott.

Aztán én. Szombat, éjfél körül, szórakozóhely, valahol a belvárosban. Évekkel azelőtt voltam ott, sosem szerettem, külföldről hazalátogató barátnő kérésére mentünk el oda. Gyanúsan sok ember nyomorgott a bejáratnál, kicsit félve mondtam: nem mennék le, menjünk máshova. De hát a kor kötelez, legyen velük idősebb is – ez voltam én -, így mentünk. Nem vagyok erre büszke, igazán. Lehettem volna okosabb is, ha már a korra fogom, hogy mentem utánuk. Mindegy, a lényeg az, hogy ahogy leértünk, pillanatokon belül összezárt körülöttünk a tömeg. Lépni nem tudtunk, a biztonságiak pedig még a renitens méltatlankodók bordáiba is nyomták a könyöküket, talán a gyorsabb lejutás érdekében.

Visszafordultunk, és óráknak tűnő idő alatt visszaaraszoltunk az embereken át a lépcsőhöz. Én speciel rettegtem: csak most ne essünk el, édesistenem, ígérem nem megyek többet ilyen helyre, jajj ez most kinek a keze, jólvan mindenkimegvan, stb.. csatárlánc, kézszorítás, de annyira szorítottuk egymást, hogy belilultak foltokban a kézfejeink, csuklóink.

wb_gy.jpgAzóta betartom, betartatom az ígéretemet. Ahova sokan mennek be, de nem nagyon jönnek ki az ajtón, nem vagyok hajlandó bemenni. A Nyugatinál is hányszor fordultam már vissza! Mert ezek a helyek általában pincék, kevésbé jól karbantartott, keskenyfolyosós terek, és semmi kedvem otthalni. De ezt csak azóta tudom, hogy sikeresen megúsztam egy tömeget, amiben még nem tört ki pánik. És hiába a „vigyázzunk egymásra”, meg a „tanuld meg kontrollálni magad” szólamok, ezek ilyen esetekben nem működnek. Csak az ösztön van.

Őszinte részvétünk az áldozatok családjainak.

bsze

0 thoughts on “Azt hittem, meghalok

  1. Nehéz erre bármit is mondani. A gyerekeim járnak ilyen helyekre, amíg nem érzik meg a tömeg ilyen irányú erejét addig érzem, hogy hiába mondom nekik, hogy vigyázzanak! Most azért ők is megijedtek. Azt mondják, ilyenkor nem lehet egymásra vigyázni, belép az életösztön, és el kezdesz harcolni az életedért…

  2. Volt ilyen borzasztó élményem, Párizsban, a Champs-Elysee-n! Egy felvonulásra mentünk ki bámészkodni. Rövid idő alatt megsokszorozódott a tömeg. Látni nem sokat láttunk magából az eseményből, egyre összébb szorultunk, szabad téren is alig kaptunk levegőt. Megpróbáltunk elindulni az egyik irányba, hullámszerűen visszavetett a tömeg…Na. ez az érzés leírhatatlan! Pánikban elindultunk visszafelé, szerencsére nem volt messze az utcasarok, így is kellett legalább 20 perc, mire kikeveredtünk a tömegből. Mindezt elképzelem zárt térben, egy pincehelyiségben, ahol nincsen menekülési útvonal, és valóban kitör a pánik!
    Sokszor megfordultak ezen a helyen az én gyerekeim is.

  3. Szomorú történet, de valakinek tényleg kell a felelősséget vállalnia. Bár szerintem jogerősen senki nem fog letöltendőt kapni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük