A konfuciánus fogyasztó

13 márc, 2012

Roubini arról lett igazán ismert, hogy 2006-ban megjósolta a 2008-ban bekövetkező világgazdasági válságot, és azóta is folyamatosan „bejönnek” be a jóslatai. Az egyébként is erre igen hajlamos amerikai nyomtatott és elektronikus média egy részében orákulumnak tekintik. Tudása, elemzései alapján azonban tényleg rászolgál az odafigyelésre. Legutóbbi cikke a Newsweek hírmagazinban olyan témát jár körül, ami ma nagyon divatos és időszerű: Kínát és a kínai fogyasztót.

Szögezzük le, nagyon sokan és sokféleképpen vannak besz.rva Kínától és a kínaiaktól. Nem csak az USA-ban, hanem szerte a világon. Másképp félnek a japánok, a franciák, az olaszok, a Száhel övezet országai, India, Ausztrália és még hosszan lehetne sorolni. Egy sokak számára kiismerhetetlen globális szuperhatalom képe rajzolódik ki a sok-sok ijedt cikkből, véleményből, hozzászólásból, etc. (Mindezek mögött és mellett mindig ott érzem, sejtem, látom azonban a jellegzetes rizsszedő kalapban mosolygó öreg kínai bácsi ártatlan, ráncoktól barázdált arcát. Tőle félünk? Tőle kell félnünk?)

Akkor most mi is az igazság? Milyen is valójában – objektív közgazdasági szemmel nézve – Kína, és állampolgárai, az átlagos kínai fogyasztók, vagy kissé sztereotipizáló megjelöléssel a konfuciánus fogyasztók. Roubini 7 érvet, sőt egy egymásra épülő érvrendszert sorol fel, miért takarékoskodik a kínai, amikor valójában a pénzt kellene költenie.

A hagyományos kínai növekedési modell gyakorlatilag rákényszerítette az USA-t és még jó néhány országot arra, hogy végső soron Kína fogyasztóivá váljanak. A nyugati országok megtermelt jövedelmüknél folyamatosan többet költöttek, és ugyanakkor mind nagyobb kereskedelmi deficitet görgetnek maguk előtt, miközben Kína mindent gyártó országgá vált, megtermelt jövedelménél rendre kevesebbet költve és egyre nagyobb kereskedelmi többletet elérve. A fenti modell most nem egyszerűen kihívásokkal néz szembe, hanem minden bizonnyal meg kell változzék, hiszen az USA állampolgárai kiugró mértékű eladósodottsága és az ország kereskedelmi mérlegének deficitje, vagyis az abnormális méretű pénzügyi kitettség fájdalmas faragásokat kényszerített ki: a túlzottan eladósodott amerikai fogyasztó kevesebbet költhet és fogyaszthat, többet kell, hogy megtakarítson, ezzel párhuzamosan az USA kevesebbet importálhat, hogy mindezen hatások együttesen az csökkentsék az államadósságot. Mert a kiindulási tételből eredő alapigazság, hogy ha az amerikai kereskedelmi deficit zsugorodik, a kínai kereskedelmi többlet zuhanórepülésbe kezd.

Önként adódik a kérdés, hogyan volt képes Kína mindeddig arra, hogy fenntartsa éves 8% körüli gazdasági növekedését anélkül, hogy a nettó kivitele összeomoljon? Nem a megtakarítások állandó faragásával és a fogyasztás növelésével, hanem elsősorban az ingatlan piacba (kereskedelmi és lakóingatlanok) történő beruházások, az infrastruktúra (utak, repülőterek, gyorsvasutak) fejlesztése és gyártási kapacitásai felturbózásával. Ez utóbbi terület azonban már érezhetően és veszélyesen túltelített.  Szemléltetésként: a fix beruházások aránya a kínai GDP közel 50 %-át teszi ki. 

Hosszú távon – bár J.M. Keynes örökérvényű mondása szerint „hosszú távon mindannyian halottak vagyunk” – egyetlen ország sem képes úgy fenntartani termelékenysége növekedését, felhasználva GDP-je felét minden évben, hogy a beruházásait a folyamatos kibocsátás növelésbe visszaforgatva ne túlzott termelési kapacitásokat építsen ki. Különösen káros, ha mindez, mint Kína belső gazdaságában, hatalmas összegekre rúgó behajthatatlan kölcsönökkel „párosul”. Éppen ezért van Kínának radikális változásra van jelenlegi növekedési modelljét illetően. Nettó kivitele és beruházásai növelése helyett figyelmét a belső alacsony fogyasztásra és a szerény megtakarítási ráta növelésére kell fordítsa.

Kína esetében nem szabad megfeledkeznünk azokról a társadalmi és gazdaságszerkezeti mozgatórugókról, amiért a kínaiak sokat takarítanak meg és szerény mértékben fogyasztanak. (A fogyasztás a kínai GDP-ben mindössze 36 %-ot tesz ki, ami éppen csak a fele az amerikai aránynak, nem beszélve néhány fejlődő ország, mint India és Brazília arányszámairól.

Az első ok, amiért a kínaiak sokat takarítanak meg az, hogy társadalombiztosításuk finoman szólva is harmatgyenge – átlagosan mindössze nyomorúságos 150 dollárt tesz ki fejenként és évente a nyugdíjba vonuláskor. Egy egész élet munkája után. Tehát a kínaiaknak öreg napjaikra többlet megtakarításra van szükségük.

Másodsorban azért takarékoskodnak, mert gyerekeiket magániskolákba akarják járatni. Ehhez adódik még, hogy a közegészségügy színvonala is a bányászbéka ülepe alatt van, és ezért a betegségek esetére is tartalékolniuk kell.

Harmadsorban a kínai szociális háló, mint olyan, nem vagy alig létezik. Mivel az utóbbi években az „acél rizstálka” (nálunk a szinekúrának felel meg) vagyis a bölcsőtől a sírig tartó biztos állami szolgálat fogalma megszűnt, ezért a munkahely elvesztésének réme miatt vésztartalékok szükségesek.

Negyedik ok a kínai egyke politika egyik nem várt „gyümölcse”: a korábbinál komolyabb megtakarításokra van szükség az öregkorra, hiszen a régi kínai társadalom önfenntartási modelljének az urbanizáció erősödésével bealkonyult. Míg korábban sok gyermek látta el az öregedő szülőket, ez ma nem tartható fenn, hiszen nagyon gyakran 1 gyermek gondoskodik 2 szülőről, és olykor még 4 nagyszülőről is.

Ötödik fontos elem, hogy a kínai lakáskölcsön piac – vagyis jelzáloghitelre történő lakásvétel, továbbá hitelkártyák és személyi hitelek révén történő fogyasztás – elképesztő mértékben alulfejlett, szigorú határt szabva a belső fogyasztás növekedésének.

Hatodik tényezőt jelentik azok a jogi korlátozások, amelyek a városba ingázó falusi munkásokat kényszerítik nagyobb arányú megtakarításokra időszakos pénzügyi nehézségeik, problémáik áthidalására. A másik oldalon felmerülő probléma, hogy a falusi gazdálkodók igen alacsony színvonalú közszolgáltatásokhoz jutnak, éppen ezért bizonytalan és ingadozó jövedelmük ellensúlyozására szintén megtakarításaikat kell növelni.

Hetedik elem, hogy bár az átlag kínai nem takarít meg többet, mint hongkongi, szingapúri vagy egyéb kelet-ázsiai társa, hiszen mindannyian a konfuciánus értékrendet képviselve adózott jövedelmük egyharmadát teszik félre, azonban a többiektől való igazi különbség abban áll, hogy a megtakarítások megdöbbentően nagy, csaknem 25 %-a, a vállalati szektor nettó nyereségéből adódik, és ezek elsősorban állami tulajdonú cégek. A szabadpiaci gazdaságokban a cégek nyereségét általában osztalékként fizetik ki, ezáltal is növelve a háztartások elkölthető jövedelmét, következésképpen ösztönözve a fogyasztást.

Kínában ez a nyereség azonban a tőke további akkumulációját és többletkapacitásokat eredményez. A jüan alulértékeltségét erősítő kínai pénzügyi politika a tőkét alacsony költségtényezőként közvetíti az állami vállalatok számára (ezért is alacsony a nyereség visszaforgatása a háztartások megtakarításaiba!) és elősegíti a háztartások jövedelmének hihetetlen arányban történő transzferálását (vagyis nem személyes fogyasztásra költik el!) az állami vállalatokba (amelyek így túlpörgetik a beruházásokat!).

Következésképpen, ha nem privatizálják az állami vállalatokat, vagy nem adóztatják meg profitjukat kőkeményen, hogy aztán azt a háztartások jövedelmébe transzferálják, a megtakarítások továbbra is túl magasak maradnak, a fogyasztás továbbra is túl alacsony lesz és a beruházások változatlanul többletkapacitásokat hoznak létre. Probléma azonban, hogy az állami vállalatok nagyon erős politikai érdekérvényesítő erővel bírnak, szemben a magánszféra háztartásaival, ezért a reformok ezen a téren példa nélküli kihívást jelentenek.  

Az ma már tisztán látszik, hogy Kínának radikális változtatásokra van szüksége növekedési modelljét illetően. Csökkentenie kell exportját és beruházásait, növelni a megtakarítás rátáját, és így a belső fogyasztást. A kínaiak megtakarítási és fogyasztási szokásainak – a fentiek alapján – régről ható társadalomszerkezeti és kulturális okai vannak, tehát a radikális reformpolitika biztos, hogy egy generációnál hosszabb idő alatt hozza majd egyensúlyba a kínai gazdaságot, hogy az egy jobban fenntartható növekedési pályán tudjon maradni.

( A Newsweek hírmagazin cikke nyomán)

Mindig érdekes, amikor valaki „nyugati” platformról, a „szabad világ” szemszögéből próbálja megmagyarázni egy egészen más kultúrájú távol-keleti országnak, hogy mit, miért és hogyan kellene tennie. Több mint elgondolkodtató ezek alapján is, hogy valóban értjük-e ezeket a kultúrákat, országokat és embereket? Vagy csak a mi jól-rosszul bevált szabályainkat, módszereinket szeretnénk – valamilyen, a felszínen eufemisztikus, a mélyben azonban kőkemény racionalitással bíró célok érdekében – rájuk erőltetni.

AB

5 comments

Tweet