A kutya ugat, a karaván halad

Posted on Posted in Pörgés

Szerencsémre mindig mélyreható élmények érnek, de az elmúlt héten, három olyanban volt részem, amelyek egymásutániságukban meggyőztek a fenti mondás igazságáról.

Az első reggel történt, amikor a XIV. kerület egyik szép, kertvárosi részén járva a megrázóan korai kelés és indulás miatt elmaradt reggelit szerettem volna pótolni 2 ropogósra sült péksütemény meg egy forró tejeskávé formájában. Arra gondoltam, hogy talán a közelben találok egyet a várost behálózó és sokat szidott „albán pékségek” közül, ahol éhemet csillapíthatom.

Nem így történt, ezért benyitottam a cudar hajnali hidegben – 4 fokot mutatott a kocsim hőmérője – egy kívülről ígéretesnek tűnő magyar pékségbe a Nagy Lajos király útján. A kiszolgáló előtti üvegpultot átnézve már éppen távozásra fogtam volna, amikor a kissé sikítós hangú eladó megállított és portékáit fél áron ajánlotta. Bár imigyen még kevésbé lettek rokonszenvesek a felkínált diszkont kakaós és diós kalácskák, de végül korgó gyomrom miatt a fonnyadt portékák közül a legbizalomgerjesztőbb mákos és diós búrkiflikből választottam egyet-egyet.

Bár ne tettem volna! Az üzlet előtt, a csípős hidegben beleharaptam a mákosba, és azonmód megértettem a magyar és a honfitársaim egy része által olyannyira gyűlölt és elítélt „albán pékségek” közötti különbséget. A decensen csak ÁFA-csalónak nevezett albán sütödékben sohasem engedik meg maguknak a pékek azt a blamázst, hogy a betérő vendég – akiből élnek – szombaton megsütött búrkiflit találjon kedden reggel. Nem volt más hátra, mint – bár nem tudom, hogy igazán jót tettem-e embertársammal, – egy környékbéli hajléktalan kezébe nyomni a sértetlen diós kiflit.

Na, ekkor jutott eszembe a fenti mondás először. Hosszú évek óta bizakodom, hogy elszáll az idő a bizonytalan eredetű adalékokból és minősíthetetlen alapanyagokból sütött péksütemények, a fogatlan, csiricsáré módon kifestett, a 3 napos, nyúlós terméket frissként a vevőre tukmálni akaró eladókkal dolgoztató, a vásárlók legszerényebb elvárásaira se rámozduló, mindent okosba megoldani megpróbáló magyar pékek felett. Remélem, lassan elköszönhetünk a 40 éve leragadt magyar ügyeskedőktől. Az persze elkeserít, hogy a konkurenciaharcban a „magyar abszurd logikája” szerint a tisztességesek halnak ki legelébb.

A következő élmény a 105-ös buszon várt, Budáról Pestre jövet. A Clark Ádám téren sofőrünk bemondta, dicséretére szóljon, legalább magyarul megtette, miszerint a „taxisblokád” miatt az Erzsébet-híd felé kerül a Széchenyi térig. A mellettem ülő, az értetlenségtől rémültre váló fekete lánynak angolul magyaráztam el, hogy aggodalomra semmi ok, csak néhány „másként gondolkodó”, a UBER ellen tiltakozó taxis miatt állt le a forgalom a Lánchídon, de a szinte ingyenes városnéző túra – Várbazár-Gellérthegy- Erzsébet híd (inkluzíve Duna)- Pesti alsórakpart (mindez a Világörökség részén) után ugyanott áll majd meg buszunk.

Később, a 2-es villamos megállójából nézve az éppen a Belügyminisztérium épülete előtt sávlezárással és forgalomlassítással büntető és tüntető taxisokat, arra a gondolatra jutottam egyre simuló agyamban, hogy mennyire szánalmasan idejétmúlt, abszurd és ugyanakkor aljas ez a hőbörgő budapesti taxiskompánia. Amikor folyamatosan adót csal, amikor megbuherált taxióráját kihasználva extra pénzt ver ki, olykor szó szerint, az utasból, amikor éjnek idején a bemondott cím alapján az éppen filmet néző „személyszállító vállalkozó” dönti el, hajlandó-e fuvart vállalni vagy sem, akkor az úgy rendben van, az úgy teljesen normális.

Egy példaként álljon itt hongkongi kínai ügyfelem 2015. szeptemberi tapasztata: a Corinthia Szállótól a Kempinski Hotelig szállodai taxival a tarifa 2 ezer Ft, míg visszafelé ugyanez egy utcán leintett sárga hiénával már 5 ezer Ft-ba került, és némi beletörődő szóváltásba.

Business as usual.

Nem beszélek a fokhagyma-, izzadtság- és egyéb szagú, szutykosan ragadós utasterekről, a szükségtelen bratyizásról, és egyéb, olykor ledöbbentő nézetek nyílt és kéretlen kifejtésétől. Vagyis, ha a magyar vagy a külföldi utas érdeke sérthető a nagyobb lóvé reményében, akkor nem zúg az „abcúg taxis hiéna”, akkor nincs kirekesztő felháborodás a körükben, nem tiltakoznak városbénítással csapatostul, csak gúnyosan összeröhögnek és sztorizgatnak a levettek háta mögött.

Bizakodom, hogy a karaván itt is halad, és az egyébként nem hibátlan UBER korábbi diadalmenete folytatódik. Részint azért, mert mint többen megállapították, ennek jó reklámot biztosítottak a bőrfejű és izomagyú budapesti taxisok, részint, de sokkal inkább pedig azért, mert a virtuális világot ilyenképpen negligálni 2016-ban – csaknem stílszerűen – már überciki.

Végül aznap késő délután olvastam a világhálón miniszterelnökünk békéscsabai látogatásának és ott elhangzott mondanivalójának kivonatát. Szerepeljen itt egy idézet tőle magától: „Jó dolog az innováció és a startupok világa, mert hátha kiderül, hogy az, amiről nem is tudtuk, ahhoz is értünk – de a jövő nem ez.” Hát, nem tudom, idézhetném Jiři Menzelt.

Azt persze megértem, hogy az „egyszerű nép” gyermekeinek közérthetően kell fogalmazni, de ha tisztes szándékot feltételezek az ország első emberének szavaiban, akkor sem fogadható el egy ország vezetőjétől 2016-ban, hogy a virtuális világról (amiről jól tudjuk, valójában állandó és jó esetben pozitív kölcsönhatásban van az anyagival) ilyen lekicsinylően beszéljen. Nem utolsó sorban azért, mert – és ebben szinte közmegegyezés van – ebben mindig is jók voltak és lesznek a Kárpát-medencében születettek, legyenek bárminő nemzetiségűek.

Sok volt ez egy napra, ezért kissé kókadtan ültem otthoni olvasófotelemben és közben az alkonyati félhomályban egyik könyvespolcomra pillantva, eszembe jutottak mindezekről zseniális, lassacskán feledésbe merülő, sajnos már rég nem trendi írónk néhány sora:

„A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele.”

A történet folytatását, ma még jól ismerjük, de azért ideírom. A kőszívű öregember sorait leíró asszony nem hagyta, hogy az ő darab földjük megálljon, hanem a saját életüket a normális, épelméjű mederbe terelte, pedig ebből aztán családi tragédiák is születtek. Mindezt tette valószínűleg azért, mert a nők nem a hagymázos lendületű és lelkületű, kocsmai hevületű világmegugatásban jók, hanem az apróbb, óvatos, de ésszerű lépésekkel való előrehaladásban.

Az igazság kedvéért és zárásként azt még hozzáteszem, hogy ez a regény (is) a maga korában voltaképpen egy „virtuális képzelmény” volt, ami aztán – óriási szerencsénkre – könyv alakban (is) materializálódott.

 

 

AB

2 thoughts on “A kutya ugat, a karaván halad

  1. Ezt a kalandot kiváltképp élveztem Fordulatos, mókás és izgalmas volt Persze ehez a mesélőnk Sixi és két játékostársam is jócskán hozzájárult Catsmile még mindig lóg egy novellával amit a kalandból óhajtott írni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.