80

Posted on Posted in Kép-Szöveg-Kotta

Amikor leírom a 80-as számot, a 8-as úgy ugrik be, oldalára fordítva – ∞ – mint, ami a végtelent szimbolizálja és a 0 pedig, ami a kezdetet. Így a két szám egymás mellett nekem olyan, mintha a végtelenből tartanánk a kezdet felé. Abszurd, vagyis a szónak a régi, latin jelentése szerint: képtelenség. Csak az emberi képzelet tud ilyet kitalálni, abszurd alakok képzelete. Ha pedig valakinek az életkorát már ezzel a számmal tudom leírni az nagyon-nagyon hosszú utat jelent. 80 életév még ma is azt üzeni nekünk, hogy valaki nagyon jóban van az égiekkel, hiszen megérte mindezt. Mert azt sose feledjük: „Előbb-utóbb mindenkivel minden megtörténik, ha van rá elég idő.” És az már kiváltképp irigylésre méltó, ha az a valaki mindezt teljes szellemi frissességben, töretlen alkotókedvvel éri meg.
Hát persze, hogy Woody Allenről fogok írni, és megpróbálom, bár nem vagyok literátus ember, unalomba fúló és mélyenszántó dicséret helyett személyes emlékeimet feleleveníteni. Talán érdekesebb és izgalmasabb lesz, hiszen én nem tartozom azok közé, akik már a pólyájukból azt üvöltözték, a kiságyból is Woody Allen filmeket akarnak nézni. Bizony, én nagyon sokáig egyszerűen csak egy csípős humorú, és meglehetősen „lelkizős” filmesre gondoltam, amikor neve eszembe jutott vagy beszélgetések során felmerült vagy egy új filmjét vetíteni kezdték. Csak hosszú idő után jutottam el addig, hogy igazán értékeljem, de így már szinte része az életemnek és ez „nem semmi”.

senki
Az első filmje, amit kiskamaszként láttam a Balatonnál, az „A jónevű senki, avagy a stróman” című volt. Jól emlékszem, a nyári kertmozi programplakátján csak azt láttuk a barátaimmal, hogy vígjátékban lesz részünk, ezért vettünk rá jegyet. A második sorban ültünk, fejünk a vetítővászon közelsége miatt, mint egy plotter nyomtatója jobbról-balra és balról-jobbra száguldott követve az eseményeket. Maradandóan a kesernyés poénok ragadtak meg, ezeket azon a nyáron gyakran idéztük egymás között, a film egészétől nem voltam elragadtatva. Woody Allen ekkor színészként vett részt a filmben, remekül eljátszva a jelentéktelen kisembert, aki önnön egyre nagyobb fontosságától szinte megrészegül, majd padlót fog.
Másodjára az Annie Hall-ban láttam, és ebből is inkább az ütős beszólások maradtak meg. Kinek nem? Hányszor idéztük barátaimmal a mozis sorban állás jelenetében elhangzott dumáit, gyakorlatilag szállóigévé lettek. Megvan mindenkinek, mi az a H.E.T.? Hadd tegyem hozzá, hogy a magyarítás és a szinkron is – most nagyon tudálékos szót használok, ezt sem ismertem akkor még – kongeniális. Sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy van egy Kern Andrásunk, aki legalább olyan jó, mint a Mester.
A mindent eldöntő „találkozás” a Zelig megnézése volt.

zelig-2 Erre is jól emlékszem, a néphadsereg kötelékeiből sikerül kiszabadulni egy alkalommal, és civil ruhában néztem meg a filmet barátaimmal. Ez sokaknak bizonyára nem mond semmit, de a létező szocializmus egyik abszurd jelensége volt, hogy a sorkatonai szolgálatukat töltők nem vehették le, vagy csak kivételes engedéllyel, borzalmas katonai ruházatukat. Természetesen mindenki ezt tette, és a lebukásra is felkészülő, a frontvonalak mögé ledobott kémekként vizslattuk a környezetünket, nehogy VÁP-osok (katonai rendészet) és rendőrök együttes karmaiba kerüljünk. Talán ez a rejtőzködő, bujkáló filmnézés tehette olyan élménnyé a filmet, ami akkor és azóta is egyik legnagyobb kedvencem tőle, stabilan benne van abban az 5 filmben, amit magammal vinnék egy lakatlan szigetre (ha mehetnék!) és persze lenne ott áram, DVD lejátszó és TV. Ami legalább annyira abszurd, mint olykor egy Woody Allen film.
De el lehet-e felejteni a „Szentivánéji szexkomédia” aranyköpéseit? „Bízzál bennem, én vagyok az, Andrew!”, vagy a „Bűnök és vétkek” követelőző barátnőjét láb alól eltüntető férj lelki tusáját. Mind felejthetetlen, valószínűleg azért, mert ez a fajta abszurditás akár velünk is megtörténhetne, sőt gyakran járunk is ebben a cipőben, és akkor merül fel bennünk az homályosan, hogy én ezt már láttam, én ezt már átéltem valahol, valamikor. Nem vagyok filmkritikus, filmesztéta (stb.) sem, de azt gondolom, ilyenek az igazán jó filmek. Visszaköszönnek, vagy mi döbbenünk rá egy-egy jelenetükre, mint ahogy a fagyos ablakon keresztül a kisgyerekek a havazásra.
Woody Allen későbbi időszakából a „Süti, nem süti” filmjét kedvelem talán legjobban, bár nem könnyű a választás, hiszen a jelen sorok írása közben megnéztem: 32 filmje van meg DVD-n és rendszeresen újra nézem őket. Persze messze nem vagyok elégedett! Mert például hiányzik a „Fogd a pénzt, és fuss!’, ami ma már nemcsak filmtörténelem, hanem napjaink dumáinak része. „Semmi cicó, nálam a stukker!”. Ám kifejezetten fájlalom, hogy nincs még meg például az „Agyament Harry”, vagy a „Világ második legjobb gitárosa”.
Elfogult, személyes megemlékezést volt írni szándékomban a 2015. december 1-én 80 éves Woody Allenről. Hadd zárjam azzal, remélem, még sok filmjét várhatom.

AB

One thought on “80

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.